Szakács parlagon

Közzétette:

Szabó Edit
A Bocuse d’Or Torinóban rendezett európai bajnoksága után távozott a csapatból a Pohner Ádámot felkészítő tapasztalt tréner, Vomberg Frigyes.

Hogy vagy?
Jól, köszönöm. Végre van időm a kutyámra, főzök a családnak, sok időt töltök a barátaimmal, és béke van a lelkemben.
December vége felé, egy Facebook-bejegyzésből értesültünk arról, hogy szakítottál a Bocuse d’Orral…
Fogalmazzunk inkább úgy, hogy elváltak útjaink. De mindez sokkal korábban történt, már a júniusi, torinói verseny után elköszöntünk egymástól, csak nem beszéltünk erről a nyilvánosság előtt. A döntés régóta érlelődött bennem, és mikor visszajöttünk Torinóból, jeleztem, hogy nem szeretnék új szerződést kötni.
Miért?
Mert úgy éreztem, ennek a csapatnak nem az én temperamentumomra van szüksége, és inkább gát lennék, mint segítő. Sokkal jobb mindenkinek, ha nélkülem folytatják, és azon az úton járnak, amin szeretnének.
Négy éve szálltál be a Bocuse d’Or versenyekbe. Először Molnár Gábor, majd két éve Széll Tamás felkészülését segítetted coach-ként. Most Pohner Ádám trénere voltál, akit tinédzserkora óta ismersz. Te tanítottad, te biztattad, te álltál mellette. Mégsem csinálod vele végig…
Elfáradtam. Jó emlékeket őrzök az első versenyről, mert Molnár Gábor nagyszerű ember, mellette sok mindent megtanulhattam, ami aztán segítségemre volt két éve, amikor Széll Tamás elhozta Lyonból a negyedik helyet. És ott voltam Ádám mellett is, örültem, hogy nyolcadik lett Torinóban, hiszen ez számára azt jelenti, hogy mehet versenyezni Lyonba, számomra pedig azt, hogy sikertörténetként gondolhatok vissza a Bocuse d’Orban eltöltött éveimre. Nyugodt lelkiismerettel, emelt fővel távoztam.
Január végén tartják a lyoni világversenyt. Elmész?
Nem szerepel a terveimben. Majd itthonról követem az eseményeket.
Mit szerepel a terveidben?
Hogy megtalálom önmagamat. Tudod, amikor éveken keresztül a felkészülésekről és a versenyekről szól az életed, egyszer csak rádöbbensz, hogy légüres tér vesz körül, és nem vagy képes talajt fogni, hogy elveszítetted a biztonságot. A versenyekre való felkészülés teljes figyelmet és koncentrációt igényel. Számomra elképzelhetetlen, hogy közben építgetem a saját bizniszemet, mert annak a csapat, a verseny látja kárát. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, amikor feltettem magamnak a kérdést: és én hol vagyok? Telnek az évek, nem leszek fiatalabb, itt az ideje, hogy visszataláljak magamhoz, és eldöntsem, hogyan tovább.

Hogyan tovább? 
Még nem tudom. Keresem az utat. Vannak kötelezettségeim, amiknek eleget teszek, de jelenleg úgy áll a helyzet, hogy enyhe émelygés fog el, valahányszor a magyar gasztronómiára gondolok. Ha tudnék burkolni, holnaptól már burkoló lennék, de még bádogosnak se vagyok jó, mert tériszonyom van. A helyzet úgy áll, hogy túl sok választásom nincs: egyedül a gasztronómiához értek, azzal kapcsolatban viszont végtelen csömört és kiábrándultságot érzek, és amíg ez így van, addig távol kellene maradnom ettől a világtól.
Gondolod, hogy fognak téged hagyni parlagon heverni? Ennek az országnak szüksége van az olyan tapasztalt szakemberekre, amilyen te vagy. Nem akarsz például tanítani?
Ó, dehogynem! Nagyon szeretnék. Csakhogy az sem olyan egyszerű. Húsz éve, amikor megalakítottuk a Chef klubot, azt álmodtuk, hogy megreformáljuk a mesterképzést. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert 2000-ben írtam erről az első cikkemet.
Mit értetek el? 
Semmit. A képzés színvonala nem hogy nem javult, hanem sajnos romlott az utóbbi húsz évben. Pedig sokszor harcba szálltam, olyan emberekkel csatáztam, akikkel nem kellett volna, mert amikor valaki feletted van tízzel, és csak a talpát csiklandozod a kardod hegyével, akkor te nem veszélyes vagy, hanem bolond. Ígéretek persze mindig voltak, de annál tovább nem jutottunk.

Akkor indíts magániskolát!
Nincs hozzá tőkém. A végletekig maximalista vagyok, és az iskola, ha jól akarod csinálni, nagyon drága mulatság.
Tegyük fel, hogy van egy befektető…
Kimondtad a kulcsszót. Nem befektető kellene, hanem mecénás, az pedig mostanra kiment a divatból. A mecénás pontosan tudja, hogy soha nem látja viszont a pénzét, azért adja, mert úgy gondolja, hogy jó ügyet szolgál vele, az unokáinak majd elmesélheti, hogy tett valamit a magyar gasztronómia jövőjéért. A befektető viszont elkészíti a táblázatot, és nézi a megtérülési oldalt. Csakhogy az oktatásban ilyen oldal nincsen. Vagyis van, mert a diák tudása gyarapszik, a befektetés nála térül meg, aztán azoknál, akik őt alkalmazzák, és hosszú távon a szakmánknak, de a befektetőnek ebből konkrét haszna nincs. Ilyen alapon nem lehet vállalkozni, ezt pontosan tudom.
Játsszunk el a gondolattal, hogy valaki mégis odaadja neked azt az 50-100 millió forintot, amiből létrehozhatod álmaid iskoláját. Lenne kit tanítani?
Persze, hogy lenne. Nézd meg, mennyien mentek el valamilyen felsőoktatási intézménybe csak azért, hogy a szülők igényeinek megfelelően diplomát szerezzenek, de amit tanultak, az tulajdonképpen nem is érdekli őket. Közülük sokan szívesen választanák a vendéglátást hivatásul. Életerős, motiválható fiatalok, akik már megtanultak tanulni, akikkel már nem a nulláról kellene kezdenünk. Velük lényegesen rövidebb idő alatt sokkal jobb eredményeket érhetnénk el, mint a 14-15 éves gyerekekkel. Egy szabadon gondolkodó, önálló döntéseket meghozni képes fiatal számára lenne igazán értékes egy ilyen iskola. Nekik szívesen átadnám a tudásomat.
Nem hiszem, hogy ez elérhetetlen álom…
Számomra most annak tűnik, de ki tudja!

Soha nem akartál saját éttermet?
Igazán soha, most pedig már késő. Az a tűz, ami ahhoz kellene, már nem lobog bennem. Valószínűleg rosszul vagyok összerakva, de a munka számomra nem pusztán kereseti lehetőség. Ha valamire felkérnek, soha nem a fizetség dönt a választásban, hanem mindig maga a feladat. Az, hogy hiszek-e benne, és hogy közel állnak-e hozzám azok az emberek, akikkel együtt kell dolgoznom. Szívesen tartok előadásokat, bemutató főzéseket, abban örömömet lelem.
Ezek szerint bárki felkereshet, ha valamit veled szeretne megvalósítani?
Természetesen. És ha igent mondok, biztos lehet benne, hogy ki is tartok mellette. Megbízható ember vagyok, nem hitegetek senkit azzal, hogy az elképzelése életképes, csak azért, mert fizet a tanácsaimért. Szeretek a pénzemért megdolgozni, és a végletekig őszinte vagyok. Ezért aztán nem is könnyű velem. Tudom, hogy ez nem jó, hajlok is a kompromisszumokra, csak az a baj, hogy nálam máshol vannak a pontok és a vesszők.

Amikor kiderült, hogy befejezted a munkát a Bocuse d’Orral, valóságos szeretetcunami öntötte el a Facebook-oldaladat. Jólesett?
Persze, hogy jólesett, és bevallom, meg is hatódtam tőle. Nem vagyok igazán közösségi ember, ezért igazán meglepett, hogy napokon keresztül özönlöttek a pozitív reakciók. Az életemnek ez a szakasza ezzel lezárult, és ha egy ajtót becsuktam, nem nyitom ki többé. Ennek vége, izgatottan várom, mit tartogat számomra az élet.

Forrás:  Borsmenta
Kép: A szakács, a felesége és Bodzi kutya