Egyetlen bástyát lerombolni

Közzétette:

Bruck András
Időnként megkérdezem valamelyik régi ismerősömet, hogy ő miképp látja az ország helyzetét. Az egyikük így: “Nem tudom, eljött-e a pillanat, amikor a fekete-afrikai béreken tengődő közalkalmazottak vagy a heti 70 órát dolgozó közlekedésiek azt mondják, hogy elég. Lehet, hogy még nem.”Van viszont egyvalami, amiben a teljes ellenzék és a szakszervezetek (nem megvásárolt része) egyetért: a rabszolgatörvény visszavonása. Minden nap, amivel az általános sztrájkot késleltetik, elveszett idő. Nincs jelentősége, hogy az akadémiai kutatók meghallgatják-e a minisztert. Az asztal másik oldalán sosem személyek, hanem a pártállam ül. Ez egy orosz mintára működő, jól felépített hierarchikus rendszer. Nem véletlenül kedvelik annyira az előző pártállam tégláit és propagandistáit. Megvannak az embereik a szakszervezetekben, a pártokban, mindenhol. December óta éjjel-nappal dolgozik a titkosszolgálatuk, a provokátoraik, az izomembereik, hogy csak a házi biztonsági szolgálat többszáz, tömegoszlatásra kiképzett emberét említsem.Tökéletesen tisztában vannak vele, milyen tömeghatása van egy sztrájknak, ha az a mindennapi életbe is beleszól, hiszen maguk is járatosak a műfajban. 2008-ban megkeresték a velejéig korrupt, liftes villájában, több tízmilliós terepjáróján közlekedő, hétszámjegyű fizetésén és havi negyedmilliós költségtérítésén tengődő szakszervezeti vezetőt és megkérték, szervezne-e egy gördülő sztrájkot. Megszervezte és ezzel lenullázta a szoc-szadesz kormány autoritásának maradékát is.

Az új pártállam építése már 2008-ban elkezdődött és azóta az utolsó simításokat is elvégezték rajta, még erkélyt is építettek hozzá. A Statisztikai Hivatal helyén létesített rendőrőrs ontja magából a hamis adatokat. Hamis az inflációs, a demográfiai, a foglalkoztatottsági statisztika. 2,8 százalékos inflációt vizionálnak, miközben megduplázódtak a budapesti lakásárak. Szerintük 2,1 %-al nőttek a szolgáltatási árak, de egy félnapos vízszerelés hatvanezerbe kerül. Mára a magyar költségvetés elveszítette közpénz jellegét és a Fidesz házipénztárává vedlett. Amikor 1992-ben rájuk zuhant másfélmilliárd forint, az MDF jegyajándéka, három ember tudott a pénzről és döntött a felhasználásáról. Ebből mára egy maradt. A miniszterelnöknek kár volt kormányinfót tartania; nagyvezírjei profibbak a mellébeszélésben. Sokszázezer ember tudja, hogy a túlórákat nemhogy a következő hónap elején, de sohasem fizetik ki és az állam élen jár ebben. Az, hogy rugalmas munkaidőkeret esetén három év múlva kell elszámolnia a munkáltatónak, talán még a puliszkának is sok (melyről tudjuk, hogy nem robban). És hogy ő nem foglalkozik üzleti ügyekkel. Minden családtagja, minden haverja multimilliárdos, milliárdokkal tolja lánya turisztikai- és divatbirodalmát ill. nem ő; ezt a munkát elvégzi helyette a siserehada.

A vezető nélküli tömegnek egyet kellene megértenie, de azt nagyon: elég egy bástyát lerombolni. Az majd rádől a többire.”