A nagypapa elhiszi saját történeteit

Közzétette:

A MOST KÖVETKEZŐ CIKK AZ UTOLSÓK EGYIKE LEHET AZ ÚJ NÉPSZABADSÁGBAN. A MŰKÖDÉST NEM TUDJUK TOVÁBB FINANSZÍROZNI.

Gaál Péter

Hazugság az, amit nem hiszel el. (George Holbrook Jackson) Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek. (William Blake: Egy emlékezetes ábránd, fordította Szenczi Miklós)
Felfogni annyit jelent, mint uralkodni. (Georg Wilhelm Friedrich Hegel)
Semmi sem lehet halványabb az olyan fáklyáknál, amelyek fénye nem hatol át a sötétségen, csak megmutatja azt. (Lucius Annaeus Seneca)
– Fenti (utolsó) idézet Senecának úgy jutott eszébe, hogy Nápoly (akkor Neapolis, a latinosított görög Neapolisz, Újváros) környékén egy sötét alagúton haladt át. Micsoda börtön volt az és milyen hosszú, idézte szavait Thomas (Tom) Holland angol történész-író. Körülbelül így vagyunk mindennel, ami régi. Még csak nem is kell nagyon réginek lennie, elég, ha pár, vagy egy-kétszáz éves. Az egy-kétszáz éves tanítások az egy-kétszáz évvel ezelőtti kort tükrözik. A pár száz évesek a pár száz évvel ezelőttit. Ezzel semmi baj nem lenne, ha saját deklarált gyökereit mindenki gyökerekként kezelné, és nem restaurálandó szár-levél-virág-gyümölcsként. Luther és a többi reformátor akkor járt volna el korrekt módon, ha azt mondja: kérem, uraim, fogalmam sincs, milyen lehetett az őskereszténység, én legfeljebb saját képzeletem és töredékes tudásom szerint morzsákat tudok összerakni. Fogalmam sincs, melyik irat hiteles, melyik nem, sőt jószerivel arról sincs, ki írta őket. Amit kánonként hitelesnek tartok, nem a szövegek, hanem a kanonizálók hitelessége, és attól hitelesség, hogy ÉN bizalmat szavazok és hitelt adok nekik, tehát hitelesnek TEKINTEM őket, azaz elfogadom a TEKINTÉLYÜKET. Semmin nem változtat, ha végső eredőnek Istent-a Szent Szellemet/Lelket tételezem, hozom fel abszolút és végső tekintélynek, mintegy adu-ásznak, jószerivel takarónak. (Az se változtat/na semmin, ha ez valóban így van/lenne. Amikor a dákóval meglökök egy biliárdgolyót, mondta gimnáziumi fizikatanárom, a golyó “nem tudja”, hogy a dákó másik végén én állok. Neki a bottal “van dolga”, nem velem.) A “Sola Scriptura” (latin), “Egyedül a Szentírás” elvvel nem zárom ki a szenthagyomány kilenctizedét, három okból, sőt négyből: jól tudom, hogy maga a kanonizálás is a szenthagyomány alapján történt, pontosabban a kanonizáló atyák/zsinatok az addigra már körvonalazódott felépítményhez igazodva (a rendszerek természetének megfelelően a felépítmény által az ellentmondások kiküszöbölésére kényszerítve) arra támaszkodtak; jól tudom, hogy azt a bizonyos maradék egytizedet a saját dogmatikám követeli meg; jól tudom, hogy egyszer az én tételeim is azzá válnak majd, még ha utódaim rigorózusan kerülni is fogják ezt a kifejezést; s végül mert jól tudom, hogy a kizárt kilenctized csak elenyésző töredéke mindannak, AMI MÉG VAN, de – az én interpretációmhoz hasonlóan – eretneknek minősül, mert ABBA a rendszerbe nem illik bele; illetve mindannak, ami az idők forgatagában elveszett vagy megsemmisült. Nem reformációnak (reformatio – latin), visszaalakításnak nevezem el a mozgalmamat, hanem sokkal inkább INNOVÁCIÓNAK (innovatio), újjáalakításnak vagy újításnak, ÚJ HITNEK, éppen ahogy az akkori magyar nyelv nevezte (még Gárdonyi Géza is az Egri csillagokban, egész a legelejétől).
Amiket közönségesen tényekként emlegetünk, nem tények, hanem TUDATTARTALMAK. Ezek a tudattartalmak pedig nagypapa katonatörténeteihez hasonlóan alakulnak. Nem kell hozzá hírtovábbítási lánc, elég egyetlen ember is, hogy teljesen másképp hangozzanak a végén. (A PILLANATNYI végén, mert vége soha nincs. A vége a feledés, a kör bezárulása, visszatérés a kiindulópontba, a kezdethez, abba az állapotba, amikor még egyek a lehetőségek végtelenjében. Mintha a Nagy Bumm – Big Bang, angol – után a Nagy Reccs – Big Crunch -, a nagy magába zuhanás következne, minden dimenzió, közte az IDŐ megszűntéig. A teljes halálbüntetés az ókorban nem a fizikai kivégzés, hanem a fizikai halál utáni damnatio memoriae – latin -, “az emlékezet elátkozása”, a konzekvensen végrehajtott és eredményes FELEDÉSRE ÍTÉLÉS volt. Ha élnének vele, ma is az lenne. Persze az idő másféleképpen – egyfajta “kimerevedéssel” – is meg tud szűnni, ebben az esetben a lehetőségek végtelenjét például a párhuzamos dimenziók lehetőségének végtelenje jelentheti. Egyedül a potenciálisan végtelen kiterjedésű, aktuálisan nulla dimenziós pont a biztos, mert axióma, s mint ilyen, cáfolhatatlan. A többi találgatás. Nem haszontalan előbbieket a reinkarnáció kezdettől és MINDENÜTT jelenlévő tanításával – annak a különböző tolmácsolások mögötti egységes lényegével – összevetni.)
Nagypapa katonatörténetei természetesen visszahatnak nagypapára is. Egy idő után nagypapa tudattartalma akarva-akaratlan meg fog egyezni az elbeszéléseivel. És a hallgatóság? Messziről jött ember azt mond, amit akar, nagypapa pedig az időben messziről jött. AKÁR ÚGY IS LEHETETT, ÉS EZ TELJESEN EGYENÉRTÉKŰ AZZAL, MINTHA ÚGY LETT VOLNA.
Ebben a megvilágításban – “felülről” “lefelé” haladva – asszociáljanak a mítoszokra, szent könyvekre, szenthagyományra, mondákra, regékre. MINDEN ÚGY VOLT, AHOGY VAN, ÉS ÚGY LESZ, AHOGY VAN. Kérem, hogy rendkívül alaposan gondolják ezt végig, szem előtt tartva, hogy sem nem egy statikus, sem nem egy dinamikus állapotot nem jelent. Dogma.
A reformátorok csak egyetlen dologban tévedtek igazán nagyot: az időben.
– Mindössze érdekességként: első idézetünk szerzője – ha valakinek, neki tökéletesen tisztában kellett lennie a tudattartalmak valóságával – egy brit író-újságíró volt (nem sokkal a második világháború vége után halt meg), a második… nos, a második pedig áttételesen egy világhírű rockzenekar, a The Doors (“Az ajtók”, angol) nevének ihletője. És a kettő még össze is függ némiképp. A 19. századi francia szimbolista költőkkel – Paul Verlaine, Jean Nicolas Arthur Rimbaud, Charles Baudelaire – is összefügg (James Douglas “Jim” Morrison – milyen nagy művész! sóhajtotta a The Doors című film egy alakja – szövegeiben Rimbaud, akivel egyébként szoros lelki rokonságban állhatott, biztosan jelen van valamiképp), a drogokkal és a párizsi Montparnasse zöld démonával, dr. Pierre Ordinaire 18-19. századi francia orvos (állítólagos) találmányával, az abszinttal is összefügg. Ültek ott, költők, írók, festők, később forradalmárok, nemzetiségre való tekintet nélkül (még Vlagyimir Iljics Lenin, alias Uljanov és Lev Davidovics Trockij, alias Bronstein is), vedelték az abszintot (Lenin és Trockij e tekintetben kivétel volt) a magyar diósadi Ady András Endréig, röviden Ady Endréig bezárólag, és… de hát ezt mindenki tudja, aki nem hiányzott az irodalom- művészettörténet-órákról. Az abszint ugyanis nem egyszerűen egy magas – néha nagyon magas – alkoholtartalmú ital. Van benne más is, többek között az Artemisia absinthium, fehér üröm, amitől karakterét és a nevét is kapta (a latinosított tudományos elnevezés Artemisz, a vadászat görög istennője és a fehér üröm görög – talán “élvezhetetlen” – vagy egy keserűfű görögbe átkerült perzsa nevének az összeházasítása), s véle annak egyik illóolaja, a ketonok közé tartozó, idegstimuláló (de nem hallucinogén) tujon. Az originális abszintot cukorral isszák. Egy lyukas kiskanálra – úgynevezett abszintkanálra – helyeznek egy kockacukrot, majd jeges vízzel leöntve belecsorgatják az italba (nem gyújtják meg – karamellizálják – és nem az olvadékot csorgatják bele).
De miért is írtam le mindezeket, azon felül, hogy mindketten – én, hiszen nekem is utána kellett nézni, és az Olvasó – megtudjunk valamit az abszintról? Azért, mert az egész történet központja a TUDATOSSÁG. Miféle történeté? Az Univerzum történetéé, az ember történetéé, kinek-kinek a saját történetéé? Mindháromé. Ezek mind úgy viszonyulnak a lényeghez, akár egy festmény a vászonhoz és a festékhez, amit rákentek. Univerzum, emberiség, személy? Mondhatom másképpen is: szimbolika-matematika-művészet. Egy másik triád, vagyis hármasság. A hegeli tézis-antitézis-szintézis, amelyről az előző fejezet harmadik bekezdésében már beszéltünk. Melyik volna a szintézis, a tagadás tagadása? Mindkettőben az utolsónak leírt. Az egyéni megélés és a művészet. Az egyéni megélésben egyesül az univerzum és az emberiség, a művészetben a szimbolika és a matematika (figyelmükbe ajánlom a negyedik rész második bekezdését). A tézis-antitézis-szintézis egy műveleti sorrend, nem pozicionálás. Helyesen úgy kellene leírni, hogy tézis-szintézis-antitézis. Helyesen? Nyugodtan nézzenek rám értetlenül, elsőre én is ezt tenném. Igen, helyesen. Helyes – hely-es – ugyanis az, AMI A HELYÉN VAN. A hely-zet-nek – helyezési rendnek – megfelelő. Helyére helyeztetett. (Erről lásd még a tizenkettedik és tizenharmadik fejezeteket.) Az EGÉSZET nézve a FORMA, amiről már eleget beszéltünk. A harmónia, összhang lelke matematikailag a megfelelő ritmus. A ritmus, mondja Bakos Ferenc, időbeli szabályos váltakozás, ismétlődés, az irodalomban és zenében a hangok SORÁNAK egymáshoz való időértékviszonya, az építészetben és általában a művészetben a “hasonló vagy azonos elemek szabályos visszatérése által történő (tér vagy időbeli) tagozódás”. Ez a matematikai viszony az, ami által látszólag teljesen különböző területek (nem csak az egy kategórián – ilyen az említett “művészet” – belüliek, hanem akár teljesen másfélék, “mesterségesek” és nem mesterségesek, mint például az “élettelen” természet jelenségei, és az “élőké” is, mint a betegségek) megfeleltethetők egymással. A RITMUS (valamiféle) SORREND, másképpen – függvénnyel leírható – HULLÁM (itt a huszadik és huszonkettedik fejezetek első bekezdéseit ajánlom ismételt figyelmükbe). De a ritmus, mint ismétlődés csak véges számú elem esetében valósulhat meg! Ó, dehogy. A ritmus ugyanis elsődlegesen nem az elemekre vonatkozik, hanem az elemek HELYÉRE. Ami a tartalmat illeti, akár az ismétlődésre, AKÁR AZ ISMÉTLŐDÉS HIÁNYÁRA. Arra, hogy a tartalom SOHA nem ismétlődik. Akkor és ott AZ LESZ A SZABÁLYOSSÁG. Ezért mondhatjuk, hogy a történelem, noha van ritmusa, soha nem ismétli önmagát. Ami mégis ezt az illúziót kelti, az nem a konkrét tartalom, hanem a lépések egymásutánja. Hamvas Béla a forradalmak történetét például a következőképpen próbálta megérteni (Szarepta): “Az elégedetlenek az eszme nevében szervezkednek – első ütem. Puccs balra, forradalom – másik ütem. Csőcselék előre, rémuralom – harmadik ütem. Puccs jobbra, ellenforradalom – negyedik ütem. Caesarizmus – ötödik ütem.” A megfeleltetésekkel akadt némi problémája ugyan, de végül megoldotta. (Szarepta – a görögösített héber Carefta – a bibliai Kánaán határa volt.)
Az algoritmus egy utasítássorozat. A természet egészét algoritmusok szabályozzák. Nem inkább azok írják le? Nem. Az algoritmus nem törvény, hanem végrehajtási utasítás. Az algoritmus, bár a neve nem ebből ered, ugyanúgy RITMUS, mint a fordított hatványozás, azaz a LOGARITMUS, az az algoritmus, amit a számítástechnikában a rendezett tömbökben való keresésre használnak.
(Az “algoritmus” szó az elérhető információk szerint Abu Abdalláh Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi Krisztus után 8-9. századi, arabbá lett perzsa matematikus nevének latinos elferdítéséből származik. Fő műve, olvashatják többek között a Wikipédiában, az Algebra, teljes címén Al-kitab al-muktaszár fi-hiszáb al-dzsabr val-mukabala, Rövid könyv a helyrerakásról – al-dzsabr – és az összevonásról. Noha az “algoritmus” szót az angol nyelvű források is Hvárizmi nevéből eredeztetik, hangzásilag – megint az a ravasz véletlen – sokkal jobban emlékeztet az al-dzsabr-ra. És nem csak hangzásilag: az algoritmus ugyanis HELYRERAKÁS.
A logaritmus – latinul logarithmus – ARÁNYSZÁM. Eredete a görög “logosz”, itt mint “arány”, illetve a szintén görög “arithmosz”, azaz “szám”. A RITMUS SZÁM.)
Én is ritmizálva próbálok írni. Ezt is. Van, ami idevaló, van, ami nem. És ebben sem a tartalom az elsődleges, hanem megint csak a forma. A szavak. A mondatok. Az ismétlődések. A tagolás. A hossz. Egy versnél nem kell magyarázni, egy regénynél se nagyon, talán egy esszénél se, még egy tárcánál se, mert mint kisesszé, valahol az is szépirodalom, vagyis annak kellene lennie, ahogy egy glosszának is, na de egy szakcikk? Ott csak a tartalom az első? Fájdalom, nem. Még ott sem. Még egy szakcikk is akkor jó, a legszárazabb anyag is, ha ritmusa van. DALLAMA. A katolikus miséket se véletlenül éneklik, ha éneklik – a II. Vatikáni Zsinatig (amit 1962. október 11-én XXIII. János pápa nyitott meg, és több, mint három év után VI. Pál pápa rekesztett be 1965. december 8-án) az úgynevezett nagymisék vagy ÉNEKES MISÉK egyes részeit kötelezően énekelte a pap, a zsinat után már csak a nem olvasott – énekes – miséket. Pillantsanak bele a Korán egyik magyar fordításába. Nem fogják megérteni, hogy mi ragadta meg benne első arab hallgatóit (az állítólag analfabéta – én erről nem lennék meggyőződve – Mohamed az első szúráktól kezdve recitált, azokat mások – aṣ-ṣaḥābah, azaz a követői, tanítványai, írástudói – jegyezték le) annyira, hogy az iszlám kedvéért azonnal hátat fordítsanak törzsi isteneiknek (istennőiknek) és kultikus szokásaik jó részének. Nem a Próféta személye, legalábbis nem ő volt a döntő. Aztán, ha az olvasással végeztek, hallgassanak meg egy részletet arabul. S ha ez is megvolt, hallgassák meg ugyanazt a részletet ismét arabul, de ÉNEKELVE.
Az egyháztól a hadseregig a legtöbb társadalmi és állami szervezet életét végigkíséri a zene. Ilyen-olyan ünnepségeken részt kellett venniük Önöknek is. Díszfelvonulást is láthattak már. Amerikai vagy francia idegenlégiós katonai kiképzést is (ha máshol nem, a televízióban vagy a moziban), különös tekintettel a menetelésre és futásra (a többi hadsereg se nagyon különbözik tőlük e tekintetben). Voltak – sőt vannak – hadseregek, amelyek a csatákat is zenére vívják. Ilyen volt a fénykor oszmán hadserege (erről is írt Gárdonyi), és ilyenek a jelenkori brit hadsereg skót ezredei (a kanadai hadseregben is léteznek dudaszó mellett harcoló alakulatok). 1944. június 6-án például Simon Christopher Joseph Fraser dandártábornok, Lovat 15. lordja és 4. bárója szintén dudaszó mellett, monogramos fehér pulóverben, egy szál Winchester puskával a kezében szállt partra Normandiában – Ouistrehamnál -, oldalán dudásával, a hagyományos kiltet – skót szoknyát – viselő Bill Millinnel. A kanadai Black Watch ezred dudása a Bonnie Dundee-t játszotta, Millin először a Highland Laddie-t, majd a Road to the Isles-t.
– Uram, szeretné, hogy közben sétálgassak is? -kérdezte Millin a tábornokot.
– Igen, az csodálatos lenne. Sétálgasson fel és alá – felelte Lord Lovat. (forrás: György Sándor)

– Minden élőlény, így az ember is, megszületik, él, meghal, de csak az ember kérdezi meg, mi lesz utána. Hogy az ember egyéb – kihalt – fajai/alfajai megkérdezték-e, azt – kivétel a neandervölgyi ember – nem tudjuk. VALAMIT talán megkérdeztek. VALAMI az értelmesebb állatokban is dereng(het), gondoljanak csak az afrikai elefántok “halottkultuszára”. (Tudnivaló, hogy az eddig megtalált és azonosított Hominidae-k – hominidák, latin -, azaz emberfélék NEM ősei a Homo sapiens sapiensnek – a “bölcs”, mármint – ezt én teszem hozzá – EREDET SZERINT bölcs embernek, noha – ilyen a fentebb említett Homo sapiens neanderthalensis, neandervölgyi ember, akivel – amivel? – biztosan – keveredhettek egymással. A közvélekedés ősembere és az ősi ember között, amint Hamvas is írja, körülbelül ugyanaz a különbség, mint a primitív és primer között.) És miközben az ember ezt a kérdést felteszi, konzekvensen fel kell tennie két másik kérdést is: mi az élet, és MI VAN ELŐTTE? Az élet – is – egy (lét-) ÁLLAPOT. Egy stáció. Ne nagyon használjanak olyan kifejezéseket, mint “az élet értelme”. Sem az életnek, sem ennek a kifejezésnek nincs értelme. ÉRTELME CSAK TUDATOS CSELEKVÉSNEK LEHET, amelyben az “értelem”: CÉLIRÁNYOSSÁG.
Rendben van, mondhatják Önök. Foglalkozzunk a léttel. A cogito, ergo sum, “gondolkodom, tehát vagyok” René Descartes sarkalatos tétele. Augustinusnál-Szent Ágostonnál ugyanez a csalatkozás: si fallor, ergo sum, “csalatkozom, tehát vagyok” (lásd még a tizedik rész legelejét). Hogy mennyiben tekinthető utóbbi előbbi előzményének, arról vitatkoznak, és közben hozzátoldanak mindenfélét, ilyeneket: “…míg Descartes-nál a cogitonak kell megalapoznia a megismerést, addig Ágoston nem épít rendszert a cogitora, nem kívánja a kétségbevonhatatlan tudást erre az alapra emelni”, “így a gondolkodás előbb csak a tudattal válik azonossá, aztán a lélekkel, végül az énnel, úgyhogy a cogito ergo sum majdnem ezzé a tautologikus tétellé zsugorodik: vagyok, tehát vagyok”, und so weiter.
A tudat – “valamit tudás” – TÁRGY nélkül nem értelmezhető. A gondolkodás nem maga a tudat, nem is alapfeltétele a tudatnak, hanem a tudat EGYIK funkciója. További funkciói például Carl Gustav Jung szerint az érzékelés, az intuíció és az érzés. László András azt mondja, hogy a gondolkodásban még jelen van ugyan – némi – kreativitás/teremtő erő -, de ahogy az akaratlagos és spontán képzetalkotáson keresztül az empíria, tapasztalás és észlelés felé távolodunk, úgy adja át a helyét ez a teremtőerő a konstatálásnak. Összességében és végeredményben “a teremtésből pusztán az észlelés, a tapasztalás, a konstatálás, a megállapítás maradt.” Konyhanyelven fogalmazva elmegy az egész TŐLEM a – grammatikai – TÁRGY felé. Itt kezdődnek az izgalmak: hogy a tudatom milyen viszonyban van önnön – aktuális – tárgyával, sőt ÖSSZES potenciális tárgyával, BELEÉRTVE ENGEM, MAGAMAT IS. Nem testi-lelki személyemet, vagy hindu-buddhista-szolipszista felfogás szerinti alanyi önmagamat, hanem MINDENT, kitüntetett figyelemmel e szó végén a “-t” ragra. (A következetes szolipszizmus – “solus ipse”, “egyedül önmagam”, latin – tulajdonképpen az ontológiai-filozófiai buddhizmus.)
“És monda Isten Mózesnek: VAGYOK, AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izrael fiaihoz: a VAGYOK küldött engem ti hozzátok.” Exodus (latin) – Kivonulás, vagy Mózes második könyve 3,14, Károli Gáspár fordításában. Ha hozzáolvassák a katolikus dr. Gál Ferenc-féle verziót is, még világosabb lesz: “Isten ezt válaszolta: Én vagyok, aki vagyok. Azután folytatta: Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.” Innentől nincs más dolguk, mint a két fordítást egyesíteni, majd levonni belőle a lételméleti tanulságot. Ez lesz a végeredmény: VAGYOK = VAN. Nem tautológia. A legkevésbé sem az. Az majd csak később jön. Ha Önöknek az Újszövetség a hitelesítő, hozzárakhatják még a tizenegyedik rész második bekezdése vége felé említett János 14,6-ot. A LÉT ÉS TUDAT TELJESEN EGYBEESIK. Buddha se fogalmazhatta volna meg szebben. Ez nem egy egyszerű feltételezés, hanem egy cáfolhatatlan feltételezés. Hogy valaki cáfolni tudja, személytelenné kellene válnia, az pedig egyrészt nem lehetséges (mindig “valaki” lenne, legfeljebb másvalaki), másrészt indirekt módon éppen azt a paradoxont (a léten kívüli létet) bizonyítaná vele, amit cáfolni akar.
A lét, minden aktuális és potenciális tartalmával – a tárgyakkal – az egyes szám első személyben értelmezett tudat teremtménye. És a többi ember tudata? Megint Önökre apellálok: KI OLVASSA EZEKET A SOROKAT? Ha azt írom, hogy beszélek Önökhöz, HOL beszélek? Beszélhetünk egyáltalán úgy, hogy közben semmiféle kontaktusban nem vagyunk? Nos, ott, ahol beszélek, ha beszélek, és úgy, ahogy beszélek, van a többi ember tudata is. Mi több, ők UGYANEZT kénytelenek mondani, ha konzekvensen gondolkodnak, amit viszont ismét csak Önöknek kell értelmezniük. De ne álljanak itt meg. Ha ugyanis a tudat – a tudatom -, mint teremtő erő tárgyat feltételez, ugyanakkor egybeesik e – a – tárgyak – végső soron az ÖSSZES tárgy – minden lehetséges – potenciális, latens, aktuális – létével, akkor a tudat – a tudatom – nem csak e tárgyakat, hanem – minthogy mindez az ÉN összes lehetséges létállapotomra is vonatkozik – SAJÁT MAGÁN KERESZTÜL SAJÁT MAGAMAT, azaz ENGEM – akinek a megnyilvánulása – IS MEG KELL, HOGY TEREMTSEN. Na, ebből lesz az igazi tautológia, kedves Olvasó.
Minden és mindenki olyan mértékben létezik, amilyen mértékben tudatos. Kérdés csupán, hogy HOL. Mert – mintha érintőlegesen az első bekezdésben lett volna erről szó – mondható az, hogy aki meghalt, semmilyen formában nem létezik már? Egyetlen esetben mondható: ha még mint EMLÉK se létezik. Mondható arra, aki mint emlék se létezik, hogy valaha élt? S ugyan ki mondaná, és miért? LEHET OLYANRÓL BESZÉLNI, AMI TELJESEN KÍVÜL ESIK A TUDATON? De – Máté 8,22 szerint Jézus szavai után – hagyjuk a holtakat, hadd temessék el ők a halottaikat. Természetesen ehhez is végtelenül bárgyú és felületes magyarázatok tartoznak. A vonatkozó történet szerint egy tanítványaspiráns azt kérte, hogy mielőtt csatlakozna, hadd temesse el az apját. Erre felelte Jézus, amit idéztem, és ezt redukálják egyszerű priorálásra. Hát nem. Annak ellenére nem, hogy az eredeti tudást illetően az Újszövetség – is – mint utaltunk rá – már kifejezetten kései, sőt, NAGYON kései interpretáció, s mint ilyen, jószerivel – noha nagyságrendekkel kevésbé, mint mi most, újabb kétezer évvel később, ezért tudjuk itt használni – a sötétben tapogatózik. (Kivéve, ha létezik progresszió, azaz fejlődés. De nem létezik, csak a benne való elhívés-jellegű hit, ami vagy szimpla definíciós hiba – esetleg szemfényvesztés -, vagy szimpla tévedés. A nyelv se “fejlődik”, ahogy Nádasdy Ádám professzor is leszögezte, hanem VÁLTOZIK. És a technika? kérdezhetik Önök. A technika se fejlődik, mert “magától” nem is létezne, hanem FEJLESZTIK.)
Tehát elmondható valakiről, aki tudomásuk szerint fizikailag-biológiailag él, csak ezt nem tapasztalják, mert teszem azt éppen nincs jelen, hogy él? Milyen értelemben mondhatják el? Mit gondolnak, ha a nemrég elhunyt Andy Vajna, alias Vajna András György producer Colorado állambéli Aspenben síelő özvegyét megkérdezik 2019. január 20. reggelén, még mielőtt a gondnok megtalálja férje holttestét, hogy milyen családi állapotú, mit válaszol? Mit gondolnak, elmondható BÁRMIRŐL, amit nem tapasztalnak, hogy létezik? És ha elmondható, milyen értelemben mondható el? (E szempontból tökéletesen irreleváns, hogy milyen forrásból – valakinek hitelt adva, vagy tapasztalásból – “tudnak” róla.)
De továbbmegyek: MILYEN IDŐBEN mondható el, amennyiben elmondható? Ez Máté 8,22 igazi értelme.