Kézzel írt levél

Közzétette:

Gaál Péter

“Egy kézzel írt levelet találtak a Teréz körúti robbantásért jogerősen elítélt férfi zárkájában, amiben azt kéri családtagjától, juttasson el neki fegyvert és lőszereket, mert meg akar szökni (…) A 27 éves férfit a Váci Fegyházban őrzik, ahol minden percét kamerák előtt kell töltenie.” Húsvét az Origón. Mondhatni, az etetés és kampányolás egy pillanatra sem állhat le.
Kérem, drága Olvasó, vesse össze ezt a két mondatot. A “robbantót” – miután eltöltött némi időt az Elmemegfigyelőben – tényleges életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Hogy az Elmemegfigyelőben való “megfigyelés” mit jelent, könnyen el lehet képzelni. Tényleg azt jelenti. De most nem is erről van szó, nem is a delikvensről, hanem Önökről és a permanens fenyegetettség érzéséről, amit Önökben ki akarnak váltani, most éppen Húsvét ide vagy Húsvét oda. Ilyenkor különösen. Már írtam erről, most nem fogok, mert én már unom. De hát nem is nekem szól. Ilyen a “migránsáradat”, ami a címünk folytatása, szintén az Origón. Valami bűzlik, de nem Dániában. Maga Dánia? Ó, dehogy. Magyarország. Csak ne lenne annyira átlátszó. Na és? nézne rám egy kormánypropagandista. “Te azt hiszed, hogy az emberek gondolkodnak?” Nem, az emberek tetemes része nem gondolkodik. Elég nekik annyi… volt nekem egy régi barátom. Ha megismerkedett egy neki tetsző lánnyal, a következőket tette: mélyen a szemébe nézett. Ő magas volt – öttusázott -, szőke, szőke szakállas, kék szemű. Tehát mélyen a lány szemébe nézett, és elkezdett neki beszélni… mindenfélét. Ami éppen az eszébe jutott. Egyszer volt alkalmam belehallgatni – pont mellettük ültem -, hát, nehezemre esett, hogy ne guruljak le a székről. “Egy fecske nem csinál nyarat”, majd “addig jár a korsó a kútra, ameddig el nem törik”, “jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, és így tovább. Szépen artikulálva, mélyen átérezve, közben néhány latin szó (ő is teológiát végzett). Amikor úgy érezte, a kiszemelt kellőképp megfőtt már, közelebb húzódott, beleszippantott a hajába, és ezt suttogta: “Micsoda illat! Adjunktus leszel mellettem!” Innentől a hódítás mintegy konszummáltatott, akárcsak Luther násza anno a teológiai doktorok előtt.
Pontosan ez történik a magyar néppel is.
Vesse össze az idézett két mondatot, kedves Olvasó. Adva van egy jóember, akit félig-egészen megbolondítottak – bár szerintem alapesetben se lehetett ép elméjű -, örökös – naná, helyeselne az Esőember – fogságra ítéltek, amiből leghamarabb harminc év után helyezhető feltételesen szabadlábra – ha megéri, de ha megéri, mit gondolnak, ugyan HOGY éri meg? talán beszélni még tud, de akkor nem fogják szabadon engedni -, szóval adva van ez a jóember, egy MAGÁNZÁRKÁBAN, millió rács mögött. Papírt és ceruzát kér, mint a régi katonadalban a hadnagy. Adnak neki, és ő… elkezd firkálni minden légből kapott zagyvaságot, nem ám akárhogy, hanem KAMERÁK KERESZTTÜZÉBEN, amiket minden pillanatban árgus szemek figyelnek. Ó, édes Istenkém! A zsebkendőjébe rejtve kívánta átadni a rokonainak, akiktől még egy drónt is kért. Kérhetett volna vadászrepülőt is, ürgebőrbe varrva. Bármit. Határ a csillagos ég, vagyis a célközönség végtelen befogadóképessége.
Láttak Önök valaha életfogytos zárkát? Ismerik Önök a vonatkozó biztonsági rendelkezéseket? Ha nem, nézzenek utánuk, kivéve, ha elhiszik nekem, hogy ez a mese így még fantazmagóriának is gyenge. Már negyven évvel ezelőtt is gyenge lett volna. Akkor? Akkor minek?
Hát, annak. Fossatok, kedves magyarok.
De van egy jó hírünk is azért: Ő él és őrködik felettetek. Hiszen a “robbantó” is mindig lebukik.
Nemsokára meglátogatja olasz barátja, Matteo Salvini belügyminiszter. Igen, akivel az új Európa megteremtésén kíván munkálkodni.