Szelim szultán nagyvezíre

Közzétette:

Gaál Péter
“Egyszerűbb az elvárások ellen küzdeni, mint felnőni hozzájuk.” (Alfred Adler) A második és utolsó Adler-idézetem kommentálása, másodjára, mert az elsőt már majdnem befejeztem, amikor egyetlen ujjmozdulattal sikerült kitörölnöm. Szinte nosztalgikus is lehetne a régi időkből, de most valahogy még viccesnek se tűnt.
Szegény Sas Alfréd, írtam az előzőben, bár miért is volna szegény, ha ő jól megvolt önmagával? Hát ebben kételkedem, de ha kételkedem, azzal az erővel azt is ideírhatnám, hogy szegény én, szegény Önök, ha ezt majd megértik, márpedig miért ne értenék meg. Szegény mi, akik. Ő hírneves pszichiáter volt, Freud és Jung kortársa, más rögeszmével persze, ne sajnáljuk, nekünk is van bőven, kérdés, mire használjuk. Kérdés, mire. MINDIG EZ A LEGNAGYOBB KÉRDÉS, AKÁR AZ EGYETLEN.
Az első Adler-hozzáfűzésem az elvekről szólt, az azokkal való harmonizálásról. Könnyebb azokért harcolni, így Adler, mint velük összhangban élni. Hogyne volna könnyebb, mindig könnyebb valami után vágyódni, mint kezdeni vele valamit, amikor már megvan. Nem egyszerűen “kezdeni”, javítana ki Adler, hanem neki megfelelni. De ugyan miért kellene megfelelni bárminek? BÁRMINEK? Még ha magunk vagyunk is a forrás. (Ahogy azt Móricka képzeli, de ne bonyolítsuk.) Nem az ember van a szombatért (törvényért), hanem a szombat (törvény) az emberért, tanította állítólag egy bizonyos Jézus, József (Mária) fia. József Attila, akivel Az elv-et zártuk, úgy foglalta össze, hogy is foglalta össze? Ott van a Tudod, hogy nincs bocsánat utolsó versszaka első sorában. És a maradék három? A maradék három az ő fóbiája. Pillanatnyi hangulata. Pillanatnyi távedése. MINDEN TÉVEDÉS, AMI KÍVÜL KERESI A MEGOLDÁST. Jobb időkben ő is tudta, olvassák csak el a Kész a leltár – szintén – első sorát.
Azért ne ringassák magukat illúziókba, én se ringatom: ha BÁRMIT megértenek bármiből vagy bárkiből, akkor mindaz, amit megérteni vélnek, olyan formában, ahogy megérteni vélik, Önökben is ott van. Illetve… hogy BENNE mi van, talány, amit ha valaki felvet, csak azt bizonyítja, hogy nem érti a kérdést. Ha egy pszichiáter-pszichológus, legyen ő Adler, Freud, Jung, vagy bármelyik szakmai félisten, MÁSRÓL beszél, akkor is SAJÁT MAGÁRÓL beszél.

Másról ugyanis nem tud. Se ő, se senki.

Adler rögeszméje a társadalmi lét volt. A sokaság feltételezése. Ha teve van egypúpú, van két púpú, akkor sas is lehet egyfejű, kétfejű, sőt több. Hát sajnos, nem lehet, ha mégoly elfogadhatatlanul hangzik is ez egy echte kaiserliche und königliche miliőben nevelkedett osztráknak. “Az elv” lényege az volt, hogy SEMMIT NEM KELL ABSZOLUTIZÁLNI, ÉS NEM IS SZABAD. Nem szabad, ha pszichológiai-pszichiátriai kórminimummal akarjuk megúszni ezt az életet. Nem is kell, mert miért kellene? Ha már kijutottak a zivatarból, mi szükségük az esőkabátra? Kivéve természetesen, ha a frusztrációk – az elhárítási kényszerek – éltetik Önöket, mert akkor az esőkabát primátusát indokló eső permanens fenyegetése létszükségletté válik.
Nagy vonalakban könnyen beszélek, mert soha nem akartam megfelelni semmiféle társadalomnak. Senkinek, legfeljebb ideig-óráig, és előzőekből adódóan is, ritkán sikerült. Percekre, hogy úgy mondjam. Percekre ez volt az illúzióm. Megúsztam mindenféle kisebbrendűségi érzést is, már amennyire meg lehet úszni az ilyesmit (teljesen valószínűleg nem lehet). És az ellenkezőjét? kérdezheti a rosszmájú Olvasó. Nem ugrom be a csapdába. Az csak akkor látszik nem megúszottnak, ha hallgatnak-olvasnak. Könnyen össze lehet téveszteni a bosszantani akarással, vagy épp a megfelelni nem akarásból adódó hányavetiséggel-trehány kifejezéssel. Néha persze ül… mint például tegnap a szilvásváradi konditeremben. Egyedül voltam, törülközőm a fekpadon. A végére bejött egy helyi fickó, rámutatott: a tiéd? Szerinted? kérdeztem. A helyi fickóknak ritkán van humorérzékük, az enyémre különösen nem szokott lenni, ennek meg ráadásul rossz napja is volt, mert leszidta a főnöke reggel. Épp reggel, gondolják csak meg, így indítani egy napot, aztán jön a konditermi törölköző és a kötekedő idegen. Nem lett aztán baj belőle, de a főnököt tökéletesen megértettem. Nehéz lehet neki is.

Nos, Adler valószínűleg nem úszta meg saját pszichológiáját. Neki tényleg gondot okozhatott az elveknek való megfelelés, az elvárásoknak való megfelelés, úgy általában a MÁSNAK való megfelelés. Nono, nono, nono, mondja az Olvasó, másnak? Az elv a mi elvünk! Az elvárás is végső soron a saját elvárásunk! Még ha áttételesen is. Még ha az áttét nem arra vonatkozik is, mint amiről áttevődik. A képzelet. A KÉPZET. Az elvhű ember képzete. A elváró képzete. Képzeljék el, hogy valamire rá akarják szoktatni önmagukat. Vagy le róla. Fegyelmezni akarják magukat. Már adva van a személyes duplikátum. MÁR ADVA VAN A MÁS. Pedig talán csak egy szobában dühöngenek egyedül.
De Adler nem azt mondja, hogy ne tiltakozzunk az elvárások ellen, hanem azt, hogy nőjünk fel hozzájuk! MIÉRT NEM AZ ELVÁRÁSOK AKARNAK FELNŐNI HOZZÁNK? Mi van kiért? Ki van miért? A szombat az emberért, vagy az ember a szombatért? Ugyanaz a kérdés, mint az elveknél. Azzal, hogy “nőjünk fel” az elvárásokhoz, azt mondjuk, hogy legyen az az alaptulajdonságunk, ami nem alaptulajdonságunk. Legyünk mi, akik nem mi vagyunk. Találjuk meg másban saját magunkat. ÉLJÜNK MÁSBAN. Rudas csillag, hajnal hasad? Nem, kedves Olvasó: a tudat. Még ha mégoly szakszerűtlen megfogalmazás is így. Így lesznek igazán frusztráltak. Szemeljenek ki bármely pontot, kicsit, nagyobbat, és csináljanak belőle egy végtelen sugarú kört. Mi több, gömböt, bár az efféle világnézetek csak két dimenzióban szoktak mozogni. Vicceskedjünk: egy két dimenziójú, végtelen átmérőjű pont. Az az igazi (nem kérek kiigazítást a mértani dimenziókról: éppen ez ebben a vicces). De tulajdonképpen elég egy abszolút törvény- és szabálybetartásra törekvő, jól menő magyar nagyvállalkozó is példának.
Légy Szelim szultán nagyvezíre. Emlékeznek, mi volt ez? Igen, egy I. (Javuz, azaz “Éles”, “Rettenetes”) Szelim szultán idejéből származó török átok.
Tényleg, szeretnének azok lenni?