Virsli és baracklekvár

Közzétette:

Gaál Péter
“Orbán Viktor kormányfő egy rövid videót tett közzé a Facebook-oldalán, amiből megtudhattuk, hogy a műsorvezetővel miről beszélt még, ami egyébként kimaradt az adásból. A téma a lekvárfőzés volt.”
Origo. Ez a drága mackó ember! Hát feltette. Nagyüzem van náluk is, Anikó a nyári konyhában nyomja. Ez, kérem, már a huszonegyedik század. Biztosan jobban szereti, mint egy pár nyomorult virslit tormával és egyetlen zsemlével, bár azt is felvette valaki, fent is van a neten. Ez már a baracklekváros rádiós disputa után történt, a Parlamentben. A lekvár édes, a virsli nem édes, hogy és hogy mi van benne, jobb, ha nem tudjuk. A baracklekvárban viszont tudjuk: barack, bólint az Olvasó, de azért ne vegyen rá mérget, különösen a boltira ne. Van benne az is, talán, a Lidlnél ötven-hatvan százalékban, úgy általában, a száz százalékos mára inkább a Culinaris repertoárja. Szóval, a lekvár édes, az édes íz pedig a szeretet ízpótléka, azt minden szeretethiányban szenvedő preferálja, leginkább persze a csokit, de csoki híján talán a lekvár is megteszi.
Szükség van arra a nagyüzemre.
De hisz Őt rengetegen szeretik! Nem ez számít, drága Olvasó. Hanem a lélek mélyén bujkáló realitásérzék. A saját személyiségről sem első személyben gondolkodunk, másképp nemigen menne, és azt látni kívülről, amit ő lát, még ha – vélhetően – nem ezt szeretné is, nos, az már több, mint elég ok a nassolásra. A lelken való erőszaktétel nem akarat kérdése, ahogy a lélek ismeretei sem söpörhetők szőnyeg alá. Gyűjtőnéven úgy hívják ezeket, hogy lelkiismeret.
Mennyi is egy üveg lekvár? Attól függ, mekkora üveg, és hol nézik. Ha rám hallgatnak, ne a CBA-ban nézzék, a hozzávalókat – amennyiben Önök is lekvárfőzésre adnák a fejüket, és nincs gyümölcsfájuk – pedig végképp ne ott vegyék meg. Szóval, mennyi? Öt-hatszáz forinttól a végtelenig. Két ötven százalékos Lidl lekvár áráért a Blaha aluljárójában a kínainál már kapnak egy háromszáz grammos Lindt tejcsokit (Müllernél 1600-1700, a Sparnal 2000), az azért jobban pótol, sajnos lekvárt a kínaiak is csak boltban árulnak. Újabban persze náluk is oda kell figyelni, tegnap például a nyolcvan (Lidl hetvenkettő) forintos Sport szeletet láttam kínai üzletben száz forintért, ellenben viszont a Pho leves szárítva, hússal és üvegtésztával csak háromszáztíz, és nagyon finom. Jobb mint a parlamenti virsli, laktatóbb is, higgyenek nekem. (Csak úgy eszembe jutott, hogy a logikátlanság netovábbja Szilvásvárad. A Coopban a legolcsóbb tejszínből készült tejszínhab sincs ötszáz forint alatt, ugyanaz a sokkal tovább nyitva tartó – e szempontból tehát monopolhelyzetű – helyi kisboltban csak négyszáz, jó, nem mindenki tejszínhabzabáló, mint én lettem az utóbbi időben, de majd elmúlik ez is. Nyilván nekem is hasonlók a lelki rugóim, de az Önök szerencséjére és az enyémre én nem vagyok miniszterelnök.)
Hát, egy szó mint száz, a lekvár is bazi drága. Lett. Még szerencse, hogy – például – a benzint legfeljebb az öngyilkosjelöltek fogyasztják, akikre már nem hat sem a lekvár, sem a csokoládé, közülük is csak az ínyencek. A még ínyencebbek ismét kiesnek, mert ők milliliterekben számolnak, intravénásan.
Hja kérem, a szeretetet (sem) mérik olcsón.
Ahogy végigolvastam az előzőeket, megborzongtam. Végig a gerincemen – nekünk, nekem és Önöknek talán maradt még belőle egy kevés -, le a talpamig, és megint hálát adtam a Gondviselésnek, hogy nem nekem kellett elmondanom azt a nyolcvankilences – hatásos – zagyvaságot, amiből Ő még ma is él, nem véletlenül vették megint elő és nyomatják, ahol tudják. A tekintély nem csak másra hagyományozódhat át (tökéletes példa erre Jézus Krisztus és az első szentek-mártírok-pápák – Róma püspökei – tekintélye), hanem saját későbbi színeváltozott valónkra is. Tehát hálát adtam Istennek, hogy nem én vagyok a miniszterelnök, pontosabban ez a miniszterelnök. Hogy nem én raktam le ugyanazt az alapkövet, amit annyian leraktak már, valódi – nem kizárólag manipulált – hitelesség nélkül, és nem ez kényszerít engem abba az utcába, amiből csak hitelvesztve lehet kijönni. Hogy nem engem követnek notesszal és tollal a kézben, vagy kamerával, egyre megy, hanem őket. Kimet az előbbivel, Viktort az utóbbival. Hogy mit látna ez a kamera rólam! Onnantól aztán cidrizhetnék, hogy ki, hova mentette el, és mikor fogja előbányászni. És még egy nyomorult mingrélem sincs, aki elintézné. A földiszederről (jezsevika: földiszeder) nem is beszélve.
De legalább az ára nem kellene, hogy érdekeljen.

Kép: HVG fotó