Homo sapiensem van…

Közzétette:

Hargitai Miklós

Legyünk ismét 10 (15) milliónyian? Legyen minden magyar családnak sok gyereke? És minden afrikainak (kínainak, indiainak pakisztáninak…)?
Elöljáróban: ez az írás nem a gyermekvállalásról, és nem is a családtervezésről szól. Hanem arról, hogy miért életveszélyes – szó szerint és átvitt értelemben is –, ha egy országot olyan ember irányít, aki minimális háttértudás nélkül nyilatkozik meg a legfontosabb sorskérdésekben.Homo sapiensem van…

Nincs a ma élő emberek számára súlyosabb dilemma annál, mint hogy mi lesz a klímával és a Föld környezeti erőforrásaival; hogy mennyit használunk föl mi magunk, és mennyit hagyunk belőle az utánunk érkezőknek. Néhány döntés, amelyet nagyon gyorsan, egy-két éven belül meg kell hoznunk, alapvetően fogja meghatározni nem csak a következő generációk életfeltételeit, hanem azt is, hogy mi magunk milyen körülmények között éljük majd le a saját hátralévő életünket. Bárhogy is döntünk, biztosan fájdalmas lesz: utoljára valószínűleg akkor kényszerültünk ilyen horderejű választásra, amikor Ádám végül úgy határozott, hogy Éva csábításának engedve harap egyet a tudás fájáról szedett almából. A következményeket ismerjük: mindannyiunk ősszülei a Paradicsom elhagyására kényszerültek, cserébe az emberiség jogot szerzett rá, hogy a bőrünk kockáztatása árán megismerjük a világ törvényszerűségeit. Most, sok-sok millió év után itt vagyunk a rengeteg okossággal a fejünkben (tisztelet a kivételnek); értjük – értünk valamit belőle –, hogy milyen áthághatatlan szabályok szerint működik a bolygó, amelyen élünk – és el kell döntenünk, hogy használjuk-e a saját kárunkon megszerzett ismereteket, vagy rohanunk tovább a szakadék felé, mintha nem tudnánk semmiről.

Ha a klímaváltozásról, illetve az ökológia alapjairól van szó, alig akad ember, akinek kevesebbet számítana a véleménye, mint a magyar miniszterelnöké: százszor bebizonyította, hogy nem érdekli, nem ért hozzá és a legalapvetőbb összefüggéseivel sincs tisztában. Az ő szempontjából teljesen fölösleges volt az a rengeteg áldozat, amit a megelőző nemzedékek a tudás érdekében hoztak – mégis foglalkoznunk kell vele, hogy mit gondol és mit mond, mert szerencsétlenségünkre olyan országban élünk, ahol a kormányfő torz és hiányos világképe, menthetetlenül alacsony szintű felkészültsége az abszolút monarchiák irányítóinál is erősebben determinálja mindazt, ami velünk történik. Orbán Viktor, aki pályafutása során volt már kommunista, liberális, polgári, nemzeti, most pedig éppen kereszténynek próbál látszani, azt nyilatkozta a minap: esztelen zöld gondolat, hogy a bolygó jobban jár, ha kevesebb gyerek születik.

Orbán úr, ismeri azt a viccet, hogy két bolygó beszélget?
-”Miért lógatod az orrod?
-Képzeld, Homo sapiensem van!
-Az tényleg súlyos. De ne aggódj: nekem is volt, elmúlik magától.”
Hát így valahogy. A bolygónak mindegy, hogy mit csinálunk. Jól megvolt nélkülünk, és meglesz azután is, ha mi már nem leszünk. Nagy vonalakban mindegy a bolygón lévő életnek is: tőlünk függetlenül alakult ki, és kicsi az esélye, hogy teljes egészében el tudjuk pusztítani. Mi vagyunk azok akiknek nem mindegy: elég egy kicsit változtatni a rendszeren, felborítva benne az egyensúlyt, és arra már nem lesz alkalmas, hogy életben maradjunk benne. Ha mondjuk a nyári kánikulai csúcsok 60 fok fölött lennének… Képtelenség? Pakisztánban tavaly hónapokig rendre 50 fok fölé ment a levegő hőmérséklete. De mondok mást: a földi élet nagy részében 100 fok fölött volt – nem a csúcs, hanem az átlag. Az ember nem bírná ki, meg a fajok többsége sem, de lennének élőlények, amelyeknek meg sem kottyanna. Nem az élet van veszélyben – és pláne nem a bolygó –, hanem az ember, ezt kellene megérteni. Meg azt, hogy nem csak a tények makacs dolgok, hanem a számok is. Van ez az ökológiai lábnyom nevű dolog – a jobboldali populisták fogalomtárából hiányzik, balos huncutságnak tartják, de attól még létezik. Olyasmit jelent, hogy mekkora területen – a földfelszín mekkora hányadán – képződik meg annyi tiszta levegő, élelmiszer, ivóvíz (stb.), amennyit egy ember egy év alatt elfogyaszt. Egy magyar ember ökológiai lábnyoma 3,5 hektár – azon a fogyasztási színvonalon, amin mi élünk, 3,5 hektárnyi környezet kell minden egyes ember eltartásához. Ez természetesen csak az átlag, Orbán Viktor (és családja) például sokkal többet fogyaszt az átlagnál: autóflotta, magánrepülők, állami repülők, állami autókonvoj ami ingázik vele a Cinege utca, Felcsút, a Vár és a Parlament között, villámlátogatások Európa stadionjaiban, szükségtelen luxusberuházások a kormányfő szeszélyeinek érdekében – sorolhatnánk hosszan, de a lényeg, hogy az ő ökológiai lábnyoma az egyik legnagyobb a világ összes lakója közül, a legszerényebb becslés szerint is sok tízezer hektár: az Orbán család nagyjából annyit fogyaszt el az ország és Föld erőforrásaiból, mint egy Hódmezővásárhely méretű város teljes lakossága (beleértve Lázár Jánost is). A probléma „csupán” annyi, hogy egy átlagos magyar emberre még 3,5 hektár sem jut, nemhogy több tízezer. Az ország területe 93 ezer négyzetkilométer, azaz kilencmillió háromszázezer hektár. Ha az utóbbi számot elosztjuk 3,5-tel, akkor nagyjából 2,66 milliót kapunk – azaz a jelenlegi fogyasztási szintet (nem Orbán Viktorét, hanem az átlagét) alapul véve 2,66 millióan élhetnénk az országban, ha tényleg érdekelne minket (érdekelne valakit), hogy mi lesz a bolygóval. 2,66 milliónál valamivel többen vagyunk itt, ami csak úgy megy, hogy mások – nálunk sokkal szegényebb, leginkább afrikai, ázsiai népek – ökológiai erőforrásait használjuk: náluk termett élelmiszert, náluk gyártott termékeket, náluk bányászott ásványkincseket. Vagyis a másokét fogyasztjuk, ez az igazság.

De van ennél nagyobb baj is. Egy átlagmagyar többet fogyaszt a globális átlagnál, de a globális átlag is túl magas. Most éppen 3,06 hektár: igen ám, de a Földön mindössze 12,6 milliárd hektár biológiailag produktív föld- és tengerfelület van, az emberiség lélekszáma pedig 7,8 milliárd fő – minden emberre csupán 1,6 hektár jut. Átlagosan majdnem a dupláját fogyasztjuk tehát annak, amennyit lehetne, még úgy is, hogy százmilliók éheznek, és a globális lakosság többsége a magyar átlagnál szegényebb (hiszen mi 3,5 hektárnyi terület termését fogyasztjuk el fejenként, az átlag pedig csak 3,06 hektárét). Többet fogyasztani annál, ami van, úgy lehet, ha a gyerekeink, unokáink meg az ő gyerekeik, unokáik elől éljük föl a jövőt. Pontosan ez történik ma: ezért fogy a termőföld, a tiszta ivóvíz, ezért tűnnek el a halak az óceánokból, az erdők az északi és a trópusi területekről, és ezért mondják azt a tudósok, hogy ha ragaszkodunk a mostani pazarló jóléthez, akkor nem egy, hanem két Földre lesz szükségünk az emberiség eltartásához.

Az élet matematikai egyenletének csak két megoldása van. Lehet több ember (több gyerek), ahogy Orbán Viktor mondja, de akkor sokkal kevesebbet kell fogyasztanunk. Nem csak neki: mindenkinek. Le kell mondani a magángépről, az állami autókaravánról, át kell ülni a luxuskocsiból a kerékpárra (ahogyan a dán koronahercegnő – ha ő kibírta, szerintem a mi miniszterelnökünknek is menne), és az ország polgárainak is el kell magyarázni, hogy sokkal több ember is elfér itt – Magyarországon, Európában, a Földön –, csak éppen be kell érnünk annyival, amennyi egy átlagos etióp vagy szomáliai polgárnak jut. Ez az egyik lehetőség arra, hogy kijöjjön a matek. A másik meg az, hogy továbbra is a féktelen fogyasztásnövelést propagáljuk („utolérjük Ausztriát”), de akkor sokkal kevesebb embernek jut hely – különben fejreállunk: nem a bolygó, hanem az emberi civilizáció. És nyugodtan legyünk biztosak benne: amikor a gyermekeink egy, a mostaninál sokkal rosszabb világban kitikkadva, éhezve és nélkülözve visszanéznek majd a mába, nosztalgikusan felidézve a mostani jólétet, nem az fogja érdekelni őket, hogy milyen ostobaságokat hordott össze Orbán meg a többi tudatlan populista, hanem az, hogy a többiek, akiknek a fejében mégiscsak van valami a túléléshez szükséges tudásból, miért hittek nekik, és miért követték őket a szakadékba.