Egy szemtanú Berlinben

Közzétette:

Kulcsár László
Éppen egy hónap alatt következett be a 180 fokos fordulat Németország keleti felében, ahol 1989 októberének első napjaiban – szemtanúként bizonyíthatom – a szélsőséges diktatúrákat meghazudtoló keménységgel lépett föl a német „népi” rendőrség és a stázi (a mi fogalmaink szerint: az ávó) a tüntetők ellen. A lipcsei, drezdai, plaueni, magdeburgi, berlini stb. – mind népesebb – demonstrációk megfékezésére fölvonult erőszakszervezet ténykedése láttán írtam Berlinből: Ez az állam gyűlöli a saját polgárait.

– Miként jó esztendővel, kettővel ezelőtt a nálunk, Budapesten történtek láttán a nyugati sajtótudósító is kénytelen volt hasonló következtetésre jutni. És ugyanezt jelenthette az utóbbi hetekben többször Prágából is. De ugyanezt a megállapítást erősítik a Román Szocialista Köztársaságból érkező hírek is.
Költői a kérdés: Miért törvényszerű az események ilyetén ismétlődése? Miért törvényszerű, hogy nem képesek tanulni a történelemből s a történtekből a neosztálinista rendszerek Európa szívében a huszonegyedik század előestéjén? Az események logikájából mindennemű képzettség nélkül is kikövetkeztethető: minden elnyomó hatalomnál erősebb a népek demokrácia utáni vágya! Csak a legsötétebb elmék spekulálhatnak „a nép leváltásáról”, ami persze nem sikerülhet.

Térjünk viasza német földre! Tízezres tiltakozó fölvonulások nőttek néhány hét alatt több százezressé, majd pedig szombaton – csaknem millióssá Berlinben. Alighanem az egész német történelem egyik legnagyobb (ha nem éppenséggel a legnagyobb!) spontán és békés megmozdulására került sor 1989. november 4-én Berlin keleti felében.

Ugyanakkor a 40 évvel ezelőtt demokratikusnak kikiáltott német köztársaság történelmében mindenképpen a legnagyobb szabású átalakulás kezdődött meg az országban. A gerontokrácia uralmát kezdi fölváltani a valódi népuralom.

Az évtizedeken át kiskorúnak tekintett milliók (nem csupán német földön!) igyekeznek megszabadulni a pártállamok „gondoskodásától”, hogy végre megpróbáljanak úgy élni, dolgozni, családot alapítani, közösséget szervezni, politizálni, ahogy n e k i k  jó, és nem úgy, ahogy azt számukra a dogmaként szentesített tudományos elvek előírták.

Mert az a fajta szocializmus, ami máig áthatja nem egy kelet-európai (és ázsiai, latin-amerikai, afrikai) ország társadalmát, gazdaságát, sok minden egyéb, csak szocializmus nem. Természetesen nagyon jó ez a fajta szocializmus – a kisebbségnek. Azoknak, akiknek villáit szögesdrótkerítés védi, és akiket – csak mert vezetők – kiváltságok tömkelege illet; helyenként több is talán, mint az egykori hűbéri társadalmakban. Emiatt is, meg a jogállamiságért, a sajtó-, a véleménynyilvánítási és utazási szabadságért, a bürokrácia ellen, a politikai, a gazdasági rendszer reformjáért, a demokratikus közéletért – egyáltalán: a megújulásért – tüntettek szombaton Berlinben és az országban még sok helyütt százezrek. És holnap hol, melyik országban fognak utcára vonulni a tömegek?

Új vezető került három héttel ezelőtt a keletnémet állam, a kommunista párt élére: a régi gárda legfiatalabb tagja. Nincs könnyű dolga, mert nem kevesebbet, mint 16,5 millió állampolgártársa bizalmát kell meg-, illetve vissza szereznie. Krenz a berlini nagy tüntetés előestéjén intézett szózatot az ország lakosságához: mindazért próbálta mozgósítani honfitársait, amiért ők – mindenekelőtt és legrégebb óta a pártállam ellenzéke – síkraszálltak. Tehát a demokratikus, humánus, a korszerű szocializmusért. Egyúttal bizalmat is kért a keletnémetektől. A legtöbbet, amit egy vezető kérhet.

A minden eddiginél gyorsabb sebességű társadalmi mozgás és napról napra erősödő türelmetlenség, a reformok bevezetésének sürgetése elképesztően nagymértékű toleranciát és politikai érzéket, vezetői rátermettséget követel. Az évtizedeken át meg nem valósított ígéretek és a nyomukban keletkezett bizalmatlansági szakadék áthidalása nem megy máról holnapra. Egyebek között ez is az oka az egyelőre megállíthatatlan elvándorlásnak az országból. Kelet-Németország mostani tragikus, sok tízezres (fennállása óta összesen több, mint hárommilliós!) embervesztesége valójában áldozat a történelmi megújulás oltárán.

Kérdés: szükségszerű áldozat-e? E tragédia alighanem megelőzhető lehetett volna. Elsősorban és kizárólag a kisebbség áldozatával, a helyzet fölismerésével, hogy a régi módon és a régi garnitúrával már nem lehet haladni. Csakhogy, miként hosszú évekig nálunk (a Szovjetunióban, Lengyelországban…) sem akarták ezt beismerni, akként jó ideig az NDK-ban sem. Ez is az oka annak, hogy a többség mára már nem elégszik meg az utazás szabadságának ígéretével, a tábornok- és tisztáldozatokkal.

A fenti publicisztika előzménye az a november 7-i (a Magyar Hírlapban természetesen csak másnap hajnalban, tehát 8-án) megjelent hír volt, amely szerint lemondott az NDK kormánya.

A berlini (új) kormányszóvivő közölte: a kormány mindaddig hivatalban marad, amíg a parlament vissza nem hívja a testületet, illetve ki nem nevezi az új kabinetet. Megfigyelők bizonyosra veszik, hogy a 76. évében járó Willi Stoph vezette kormány még ebben a hónapban távozik.

Willi Stophról tudni illik, hogy az egyik legszebben dekorált keletnémet vezető politikus volt, és a berlini fal fölépítése után a két német állam között végsőkig kiéleződött feszültség csökkentésére törekedettl, kétszer is találkozott Willy Brandt nyugatnémet kancellárral. A falépítő Walter Ulbricht (gúnynevén: Malter Ulbricht) halála után államfő lett, ám ezt nem nézte jó szemmel Erich Honecker, aki brezsnyevi mintára párt- és államfővé „küzdötte föl” magát, Stoph pedig miniszterelnök lett.

Csakhogy Stoph ebbe nem nyugodott bele, kivárta a megfelelő pillanatot, hogy belerúghasson Honeckerbe: 1989. október 18-én lemondását követelte. Három héttel később a Stoph-kormánynak is mennie kellett, mert jött az újabb (Grabowski–Krenz-) garnitúra, amelyik menesztette, és kinyitotta a berlini falat. Stoph jobbnak látta, ha „alámerül”, de megtalálták, bíróság elé állították a berlini falnál a szökni próbálók ellen elkövetett gyilkosságokért, a népgazdaság megkárosítása, korrupció és a hatalommal való visszaélés miatt bíróság elé állították. Betegsége miatt azonban – pénzbüntetés ellenében – megmenekült a börtöntől, 1999-ben, 85 évesen halt meg.

A drezdai főpolgármester interjúja a Magyar Hírlapnak: Párbeszéd és tüntetések

Wolfgang Berghofer (1989. november 20-i felvétel.)

Bergacsov – Drezda lakói csak ekként emlegetik főpolgármesterüket. Wolfgang Berghofer pedig büszke erre a becenévre, mert mint mondja: „szeretet és biztatás” egyaránt kifejeződik általa. Az Elba-parti nagyvárosban élő negyvenesztendős politikus a múlt négy évben bebizonyította: változtatni akar a régin, s újat csinál is; nem különösebben törődött eddig sem a Berlin által meghatározott és a legutóbbi időkig megkövetelt régi struktúrákkal.

– Az NDK-ban nemigen volt jellemző (egészen a legutóbbi hónapokig), hogy a város első számú választott vezetője, a polgármester álljon a reformokért küzdő népmozgalom élére. Kiállt már az „új szelek” előtt is az állami-társadalmi élet megújulásáért? Ha igen, miként?

– Szókimondó természetem közismert. A dolgok szépítgetése sohasem volt a kenyerem. Már a nyáron súlyos összeütközésbe kerültem a központi vezetéssel, amikor „a hivatalos vonal” hazaárulóknak nevezte az NDK-ból távozókat. A nagy emberveszteség, a keserű vereség láttán újra változtatásokat szorgalmaztam, s amikor rájöttem, hogy Berlin csak a megszépített jelentésekből és nem a valóságból indul ki, elhatároztam: itt másként lesz. – Miközben Lipcse, a másik szász város egyre nagyobb tömegtüntetések színhelye volt, mi megpróbáltunk szót érteni a szívünk szerinti változást akarókkal, és mindjárt a sajnálatos október eleji karhatalmi brutalitás után párbeszédet kezdtünk az evangélikus egyház közreműködésével a tüntetők megbízottaival. Ők lettek mára „A húszak csoportja”, lényegében a közvetítők az államhatalom és a lakosság között.

– Várható-e a kiegyezés az ellenzékkel, netán koalícióba tömörülnek-e a demokratikus erők a városvezetésben is?

– „A húszak csoportja”, az „Új Fórum”, a „Demokráciát most!” és a többiek leszögezték: nem ellenzékiek; ők új demokratikus polgári kezdeményezők. Azért alakultak, mert az NDK jelenlegi szerveződési keretei között nem volt más lehetőségük az önkifejezésre, a változtatásra. A „Húszak” például eleve be is jelentették: mihelyt elérték a céljaikat, azonnal föloszlanak. Így végül is még nem tisztázott, hogy mely szervezetek maradnak a politikai színtéren.

– A koalícióról: rövidesen új választások lesznek, és ha ezek a politikai-társadalmi csoportosulások az új választási törvényben meghatározandó szavazatarányt megszerzik, mindenképpen mandátumhoz is jutnak nem csupán a központi népképviseletben, hanem a helyiekben is.

– Hogyan kíván a városvezetés együttműködni az Új Fórummal és a többi csoportosulással?

– Az Új Fórummal máris fennáll a közvetett együttműködés. A húszak csoportja ugyanis magában foglalja a különféle politikai erőket, az Új Fórumhoz szorosan kötődőket is. A legfőbb együttműködési forma napjainkban a párbeszéd folytatása közös ügyeinkről, a megújulásról, a fordulatról, a reformról. Ez a múlt hétfőn már negyedszer megrendezett városházi beszélgetéseken zajlik elsősorban. A legszélesebb méretekben viszont a közös tüntetések, felvonulások alkalmával spontán kialakuló, nemegyszer nagyon is szenvedélyes vitákon, ahol viszont ugyancsak közös rendezőgárda gondoskodik a közrend fenntartásáról.

– Meddig lesznek még tüntetések Drezdában? Végtére is mit akarnak elérni az emberek a rendszeres tömegfölvonulásokkal?

– Senki sem tudja megmondani, meddig. Az embereknek évtizedek alatt összegyűlt rengeteg mondanivalójuk van, amit nyilvánosan kívánnak közölni. Tulajdonképpen mindegy, ki ellen vagy ki m ellett állnak ki – az önkifejezés e demokratikus formáját szeretnék kihasználni. És ezzel messzemenően egyetértek, jómagam is többször fölszólaltam e rendezvényeken. De azt is kifejtettem, hogy a valódi, elmélyült párbeszédet nem helyettesíthetik a demonstrációk közben vagy végén elmondott véleményeit. Ahhoz, hogy mindnyájunk számára hasznos legyen a véleménycsere, nyugodt körülmények között kell tárgyalóasztalhoz ülni.

– Ugyanakkor figyelmeztető szerepük is van a tüntetéseknek, mert a még nem teljesült kívánságokra, követelésekre irányítják a figyelmet. Tematikus tüntetések zajlanak városunkban, legutóbb az NSZEP vezető szerepe ellen, a legközelebb a jogállamiságért.

– Mik a most megkezdődött átalakítási folyamat céljai?

– Az olyan szocializmus megteremtése, amiben lehet és érdemes élni, ahol az ember jól érzi magát, ahonnan nem mennek el az emberek. A társadalom, a közélet minden területén demokratikus változásokra van szükség. A saját pártomról szólva: az egyik akar lenni a többiek között, soha többé nem kívánja adminisztrációs eszközökkel érvényesíteni a hatalmat, de előharcosa akar maradni a szocializmusnak. Gazdasági területen: meg kell változtatni a máig érvényes, nehézkes tervezést; piacorientált gazdaságot kívánunk kialakítani; olyan körülményeket teremteni, amelyek között érvényesül az egyéni kezdeményezés; ahol a fő mérce nem a politikai hovatartozás, hanem a teljesítmény. Egyúttal ésszerűen akarjuk alkalmazni a nálunk széles körű szubvenciós politikát.

– Igaz-e, hogy ön lesz a miniszterelnöknek megválasztott megyei NSZEP első titkár utóda? Vagy csupán szellemi örökét kívánja átvenni Modrownak, az ország kiemelkedő reformerének?

– Igen, szóba került, hogy nekem kellene átvennem ezt a súlyos felelősséggel járó tisztséget. Nem törekedtem érte! Szerencsémre illetékes helyen mérlegelték a város lakóinak az elhatározását: nem adjuk a polgármesterünket. A megyei NSZEP-bizottság éppen tegnap este döntött más személy jelöléséről. Így továbbra is megmaradhatok kommunálpolitikusnak, amelyben a szó második tagja, a politikus is dominál.

Az NDK-beli az eseményeket némán s bénán figyelő Stoph-kormány lemondását és a parlament összehívását sürgette Drezda reform-szocialista főpolgármestere, Wolfgang Berghofer (a helyiek – Gorbacsovra asszociálva – Bergacsovnak becézték; 1989. november második felében készítettem vele exkluzív interjút) a városban hétfőn, november 6-án este, szakadó esőben tartott hetvenezres tömegmegmozduláson. Azon a hétfőn jelentette be az NDK-kormánya: megkönnyítik a keletnémet polgárok külföldre utazását a magyarokéhoz hasonló világútlevelet helyeztek kilátásba…

Az évtizedekig elképesztően fegyelmezett és a moszkvai vonalat könyörtelenül követő NDK-vezetők 1989. októberére teljesen összezavarodtak. Eljött az a perc, amikor „akár lövethettek is volna”, ám szerencsére nem tették, előre menekültek, és a mindaddig – a Stoph-nemzedékhez hasonló módon – keményvonalas, egy nemzedékkel fiatalabb gárda kereste a túlélés kompromisszumát. Ideig-óráig meg is találta azzal, hogy 1989. november 9-én Günter Schabowski, a keletnémet (kommunista) állampárt központi lapjának, a Neues Deutschlandnak a főszerkesztője, az államvezetés reformszárnyának tagja egy nemzetközi sajtótájékoztatón bejelentette: az NDK polgárai szabadon utazhatnak ettől a pillanattól. (A bejelentést állítólag csak egy nappal későbbre tervezték az illetékesek, Schabowski azonban eltévesztette a dátumot.) A hírre tömegek tódultak a berlini falon szükségszerűen meghagyott határátkelőkhöz, majd elkezdték bontani a várost keletre és nyugatra osztó, erődítménnyel fölérő falat. Azon éjjel értem Berlinbe, és a hangulattól (meg némi sörtől és pálinkától is) bódultam áramlottam át a tömeggel a keletnémetek elől 1961 nyara óta (28 éven át) elzárt nyugati oldalra.

Az infovilág írása