Gyenesek és Maléterek

Közzétette:

Meghalt Gyenes Judit Maléter Pál özvegye. 87 éves volt.
Az Oral History számára Gyenes Judit életéről Molnár Adrienne.készített interjút. Ezekből idézünk:Budapesten születtem, bár a család akkor Kunszentmiklóson lakott, a papám ott volt szolgabíró.
Én voltam a harmadik gyerek. Mamám Hintsch Eleknél akart szülni, de ő akkor már a fővárosban praktizált, ezért február 4-én Kunszentmiklósról elindultak Budapestre. A papámnak volt egy vászontetős Fiat Cabriója, amelynek nem volt fűtése, és a szüleim irhabundában ültek az autóban. Két hét múlva mentünk haza, addigra meg is kereszteltek Kőbányán a Szent László-templomban.
A papámé nagy református család volt, de kihalt a família, nálunk csak lányok születtek. Ahogy a papám mondta, befelé fordítják a címert a kriptaajtón. Állítólag honfoglaló család vagyunk. Dénes az eredeti név, IV. Béla nádorispánja volt az egyik ős. Később a Dénest elírták Dienesnek, majd Gyenesnek. Papám anyai ága, a Maléterek evangélikusok. A hugenotta-üldözéskor jöttek el Franciaországból.
Hogy ez az ág miért pont errefelé jött, miért a Felvidéken, Jósván telepedtek le először, nem tudom. Onnan ágaztak aztán szét, főleg a Felvidékre, de Erdélybe is kerültek Maléterek.
A dédnagyapám, Maléter Rudolf Kassán született, Budapesten elvégezte a jogi egyetemet, és hogy miért, miért nem, Pécsett telepedett le, ott nyitott ügyvédi irodát. A családi legendáriumban úgy szerepel, hogy négy kliense volt: egy Eszterházy, a Chorin, egy gyáros meg a nem tudom, még ki, de jól megélt belőle.
Azonkívül volt vasgyára, és ő építtette Pécsett a Balokány strandot. Maléter Rudolfnak három gyermeke született: István, László és Eszter. Maléter István lett Maléter Pál édesapja, Maléter Eszter pedig a nagymamám.
Gyenes József, az apai nagyapám ügyvédbojtárként Pécsre került Maléter Rudolf ügyvédi irodájába, és beleszeretett a lányába, Eszterbe. Ebből a házasságból is három gyerek született: Gyenes István, az édesapám, Gyenes András és Gyenes Judit.
A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája. A szüleim gyakran mentek le Pécsre, még Zsuzsannával is. Mi csak úgy hívjuk, hogy a szőlő, de a szőlő akkorra már kipusztult belőle, és apám beültette őszibarackkal.
Mamám  édesapja, vitéz ényi Dömötör Béla ezredes református családban született. Nagypapa az első világháborúban megsérült, azért volt vitéz. A mamám a Sacré Coeurbe járt, majd francia–latin szakos tanárnak készült, de a szerelem – Gyenes Istvánnal –  közbeszólt. A szüleim 1927-ben, miután összeházasodtak, Kunszentmiklósra kerültek, a papám akkor már ott volt szolgabíró. A Gyenes-birtok a Kunságban, Szalkszentmárton és Dunavecse között terült el, Nagyvadaspusztának hívták.
Szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor Természetes volt az is, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt. A szüleink tegeztek bennünket, mi pedig magáztuk őket. A papám meg a mamám is magázták egymást. Általában volt német nevelőnőnk és sok gyönyörű német nyelvű meséskönyvünk. A nagy személyzet többnyire tót lányokból állt, akik nagyon szép népviseletben jártak. Kiskőrösön minden hétvégén mentek sétálni, és mielőtt föltették a szalagpártájukat, a hajukba cakkokat nyomtak kormos disznózsírral. Zsebkendőben fogták a rozmaringot, úgy sétáltak a faluban, és persze mentek a legények is. Volt szakácsnő, két szobalány és a hajdú. A hajdú papírforma szerint a főszolgabíróságon szolgált, de különjuttatásért beszállt a vendégségnél inasnak.
Kunszentmiklóson kezdtem az iskolát, de mivel a papámat 1938-ban megválasztották Kiskunhalasra polgármesternek, ott folytattam. Először katolikus apácákhoz jártam, de a harmadik osztályra kivettek onnan, mert egy teremben két osztály tanult, ami nem tetszett a szüleimnek, és átírattak a koedukált evangélikus elemibe. A negyediket már a kiskőrösi evangélikus elemiben végeztem, mert a papám ott lett főszolgabíró 1940-ben. Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély. Papámnak, a főszolgabírónak kellett volna végrehajtatni a zsidók deportálását. Nyíltan nem tagadta meg, de befeküdt a Pajor Szanatóriumba és kivetette a manduláját. Utána beutalták Erdélybe, Radnaborberekbe, a Belügyminisztérium üdülőjébe. Amikor vége lett az iskolának, mamánkkal utánamentünk.
Akkor jártam először Erdélyben, a Radnai-havasokban. Papámék kibérelték az ezer méterrel följebb fekvő, már nem működő bányamérnöki lakást, ahol nem volt sem személyzet, sem étterem, mamám főzött. Rajtunk kívül csak egy idősebb házaspár lakott. 42-ben engem is utolért a végzet bedugtak Budapesten, a Mikszáth Kálmán téren a Sacré Coeur Katolikus Leánygimnáziumba. Előtte varrónők varrták az egyenruhát, és minden ruhadarabba, a harisnyába is, bele kellett hímezni az intézeti számomat, a 33-at. A hétköznapi egyenruha sötétkék rakott szoknyából, világoskék blúzból, sötétkék nyakkendőből, fekete vagy barna félcipőből állt. A vasárnapi ugyanez hófehérben: fehér rakott szoknya, fehér blúz – a nyári rövid ujjú, a téli hosszú ujjú, erősebb anyagból –, sötétkék nyakkendő és sötétkék svájcisapka arany S betűvel. Azt hiszem, ez a világ legszigorúbb intézete volt. A nővéreim szerettek ide járni, de én nem.  Magyarul nem nagyon beszélhettünk, csak szombaton és vasárnap, egyébként az egyik héten németül, a másikon franciául beszéltünk. Ha meghallották, hogy valaki magyarul szólal meg, lecsöngették a beszélgetést. A világ minden tájáról jöttek apácák, franciák, angolok, németek, és egy arab is. Dr. Csapody Vera volt az igazgatónő, aki már a mamámat is tanította, matematikára és kémiára. Befogadtak zsidó lányokat, amit csak utólag tudtunk meg, és menekült lengyel kislányokat is. Odajárt Imrédy Andrea, a miniszterelnök lánya, a Bolza lányok, meg az arisztokrácia, a földbirtokosok gyerekei.
A papám 43-ban fölkerült Budapestre. Megpályázta a Buda környéki járás főszolgabírói tisztét, és megválasztották. Csillaghegyre költöztek, mi a Mikszáth téren maradtunk, az első bombázásokat is ott éltem át. A papám akkor a megyeházán, a Semmelweis utcában dolgozott, és azt mondta, hogya megyeháza  régi épület, a pincéje biztonságos, légiriadó idején át kell mennünk oda. Egy szolgabíró átjött a Sacré Coeurbe, és Marit meg engem átkísért a megyeházára.
A 43/44-es tanévben bejárók lettünk, Csillaghegyről jártunk be HÉV-vel. Minimum egy órát tartott az út. Rómaifürdőnél csendőrök, később már német katonák igazoltattak mindenkit. Nekünk is volt igazolványunk, amely visszamenőleg az ükszülőkig igazolta, hogy árják vagyunk. Ez kellett akkor ahhoz, hogy ne történjen velünk baj.
Jött 1944. március 19-e. A német megszállás napja.  Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze. Arra emlékszem, a papám úgy jött haza, hogy az autóban egy német hadnagy kvázi kísérte őt, majd be kellett mennie a megyeházára. Hozzá kell tennem, hogy papám Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel részt vett az ellenállási mozgalomban. Hogy mi történt benn a megyén, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy papámnak két nap múlva megszűnt az állása.
Lehelyezték Bácskapalánkára főszolgabírónak. Utólag mesélte el valaki, hogy Endre László belügyi államtitkár azt mondta a papám háta mögött: na, majd a kedvenc partizánjai elintézik!  A partizánok rettenetesek voltak.  Ha autóval mentünk valahová, papám mindig hozta a pisztolyát a partizánok miatt. Nem mese, megtörtént, hogy egy magyar földbirtokost, Odescalchit, a partizánok élve megnyúztak. Az ottmaradt magyarok közül szinte mindenkit megöltek.
Jött a szeptember, az iskolaév kezdete. Mari Palánkán maradt a mamámmal, papám, Zsuzsanna, a nagymama, Borbála meg én elindultunk Pécsre. a nagybátyámékhoz, Vécsey Aladárékhoz:  Október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre.
Aladár bácsi úgy döntött, hogy ők elmennek Nyugatra.

Valamivel előtte mamám azt mondta, jön a front, jön az éhínség, és ment a levél a bérlőnek, küldjön négy disznót. Megérkezett a négy levágott disznó, és nem tudom, hány zsák liszt. Az alagsori nagy mosókonyhában zajlott a feldolgozás. Az egyik fele a Judit néniéké lett, a másik a miénk. Mamám valahonnan szerzett egy nagy kerek sajtot is. Judit néniéket kivitte egy szekér az állomásra, bevagoníroztak, és a vonat elindult velük Ausztria felé, mi meg ott maradtunk a lakásukban. Mamám fölment a szőlőbe, és kérte Maléter Laci bácsit, jöjjön le a házba, legalább egy férfi legyen ott velünk, de nemet mondott azzal, hogy egy világháborút már végigélt, tudja, hogy az borzasztó, ő semmit sem tud tenni, ha bejönnek az oroszok. Ki volt plakátolva, hogy megerőszakolják a nőket, levágják a kezedet órástól meg gyűrűstől. Én álltam az ablaknál, és arra gondoltam, milyen lesz majd, amikor jönnek az oroszok, jön a kommunizmus. A nagymama mesélte, hogy Gyulán, a kommün idején a kommunista hordószónok rámutatott az Erkel-házra, és azt mondta: ezeket kell először kiirtani! Mamám, aki akkor gyerek volt, szintén emlékezett erre, és azt mondta, nem maradunk ott egyedül Vécseyék főúri lakásában. Addig jött-ment a városban, amíg össze nem találkozott néhány német tiszttel, akik Budapestre indultak, és felajánlották, hogy elvisznek bennünket. November elején értünk haza Csillaghegyre.Felmerült, hogy külföldre kellene mennünk, de papám nem akart elmenni Magyarországról, a mamám viszont igen. Mivel az autónkat „behívták”, papám a svéd követségtől Schutzpasst kért rá, de nem kapta meg karácsonyig, amikor körbezárták Budapestet, és mi itt ragadtunk. Papám fölfedezte a József utca és a Rigó utca sarkán a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjét, ahol egy irodatiszt, annak a felesége meg még három-négy ember tartózkodott, és bekéredzkedett oda. Nagy, barátságos pince volt, az alján vastag fűrészporral, matracok és petróleumlámpák is voltak benne. Talán arra készültek, hogy több tisztviselő is igénybe veszi. Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak.  A papám az ellenállási mozgalomban találkozott Germanus Gyulával, aki tanította a Keleti Kereskedelmi Akadémián, és javasolta neki, hogy jöjjön ő is a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjébe, ott elbújhat. Germanus odajött egy orvos barátjával és annak a feleségével. Az orvos felesége német zsidó volt, egy szót nem tudott magyarul, ezért neki az oroszoktól is tartania kellett. Papám odahívta Sztojanovics Bogdán bácsit is, aki Bácskapalánkáról, a partizánok elöl menekült először Pécsre, majd Pestre. A szomszéd ház pincéjében egy furnérraktár volt, és a két pincét egy vészátjáró kötötte össze. A furnérraktárt egy illegális magyar katonai alakulat foglalta el, amelyik üldözött zsidókból, egyetemistákból, katonaszökevényekből állt, de ezt én akkor nem tudtam. Magyar katonai egyenruhát viseltek, tisztjeik is voltak. Egyszer csak megjelent ennek az illegális társaságnak valamelyik katonája azzal a hírrel, hogy itt vannak az oroszok! Nedm tudom felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Aztán egy vödörben piros színű vodkát hoztak, és agitálták a társaságot, hogy mindenki igyon. Még az én bögrémbe is öntöttek. Kérdeztem a papámat, mit csináljak vele. Öntsem a fűrészporba válaszolta. Lenn ültünk a matracon, nem volt nehéz beleeregetni. A furnérraktár tömve volt hadianyaggal. Ez az illegális alakulat fals papírokkal az Andrássy út 60.-ból vételezett gránátokat, golyószórót, ahhoz töltényt, kaját, ruhát, egyebeket. Időnként elindultak harcolni, én meg imádkoztam értük. Itt-ott bekötözve jöttek vissza, de valójában két sarokkal odébb dekkoltak, amit én akkor nem tudtam. Bogdán bácsi értett oroszul, és hallotta, hogy az oroszok arról beszélgetnek, meghalt négy tisztjük, ezért felgyújtják a pincét. Aztán azt mondták, hogy az mégsem jó, mert sokáig tart, amíg leég, inkább vizet engednek be, és mi megfulladunk, mint a patkányok, de kiderült, hogy nincs víz. Aztán kitalálták, hogy gépfegyvert állítanak a pincelejáratba, belőnek a pincébe, és mi ottmaradunk. Nem tudom, hogy miért vetették el ezt az ötletet, de óriási vigalom támadt köztük, amikor rájöttek, a legegyszerűbb, ha egyenként lelőnek minket. Na de ki lőjön? A telefon mellett akkor éppen egy fiatal katona ült, mondták neki, lőjön ő, de nem akart. Minket sorba állítottak, én voltam az utolsó. A végén ez a fiatal orosz összeszedte magát, ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat. Ekkor a papám – ugye, a petróleumlámpa fénye csak bizonyos határig világít, én kiestem a fényből, papám se nagyon látszott már – odaszólt nekem: indulj el a vészátjáró felé! Én, mint a pillangó, lábujjhegyen elindultam, át is bújtam, és hallottam, hogy a papám óvakodva lépdel utánam. Átjutottunk a szomszéd ház pincéjébe, és elmondtuk, mi elől menekülünk. Menjünk onnan, mondták, mert rájuk hozzuk a bajt. Csalódottan jöttünk ki onnan. Egy másik pincerészben, valahol hátul, a sötétben megálltunk és füleltünk. A papám fölfedezett egy vízaknát, és azt mondta, ha valaki közeledik, menjek le oda. Félhangosan mormoltam a Most segíts meg Máriát, közben füleltünk, jön-e valaki. Egy órányi dekkolás után visszamentünk a pincénkbe. Minden magyar társunk ott volt, de ruszki egy sem. Elmondták, hogy az oroszok közben parancsot kaptak, és tovább kellett menniük. A magyarok nyakába borultak, csókolták őket, mondták, hogy vojna kaput meg a magyarszki jó barát. Ez az orosz! De ki tudta, hogy így fog végződni? Hogy mit jelent az, hogy a nőknek félni kell, akkor tudtam meg, amikor jött a hír, a szomszéd házban megbecstelenítettek egy kilencéves kislányt és egy nyolcvanéves nagymamát. Akkor a felnőttek elmondták, hogy mit jelent mindez, mitől kell félni. És féltem is eléggé.Apám, mint Pest vármegye alispánja kapott lakást a Baross utca 87.-ben, a vármegye bérházában. A lakás egy disszidens katonatiszté volt, aki Nyugatra menekült, de a legnagyobb meglepetésünkre 46-ban hazajött feleségestől, két gyerekkel, és mintha mi sem történt volna, visszakapták a lakást. Társbérlet lett belőle, övék lett a lakás nagyobbik része, a konyha és a fürdőszoba közös volt. 45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás….Apámat  deportálással vádolták, igaztalanul. Tagadta, de a végén mégis aláírt egy vallomást, mert félholtra verték. Borzasztóan nézett ki, amikor megjött. Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel vett részt az ellenállási mozgalomban, közismert nevek jártak közben érte, többek között Csorba János, ők hozták ki a börtönből. Egy darabig még benn volt a megyén, majd elvállalta az igazolóbizottsági elnökséget a Bakonyban zajló sváb kitelepítéseknéló.1947-ben lemondott a tisztségről, és lement Pécsre, árvaszéki ülnök lett. Mi maradtunk Pesten…
1949-ben a  mamám beszélt Csapody Vera nénivel, a Sacré Coeur igazgatónőjével, aki azt ajánlotta neki, hogy Kőbányán, a Maglódi út 8. alatt van egy mezőgazdasági gimnázium, menjek oda. Soha nem felejtem el, amikor megláttam a nagy kertben pompázó gyönyörű, vastag virágtömeget, azt mondtam: mamám, én ide akarok jönni! Most már csak mosolygok rajta, hogy a Sacré Coeur után, a fegyelem, a rend, az illem és a tanulás után megcsapott a szabadság szele,,,Sokat sportoltunk. Én vívtam, kosaraztam, atletizáltam, sakkoztam, diáksport alapon. A vívás és a kosárlabda a sörgyári csapatban ment. A szomszédos sörgyár kölcsönkérte az iskola tornatermét, hogy edzhessen, ennek fejében, aki akart, beléphetett a sörgyári csapatba. Nagyon szerettem. Eredményesen vívtam, mert balkezes voltam. 1951-ben érettségiztem, jelesen. Jelentkeztem az Agráregyetemre, majd jött a gyászos hír, hogy nem vettek föl. Több osztálytársamat fölvették, engem nem. Nyilván a származásom miatt. Akkor még az iskola küldte be a jelentkezési lapot, hogy oda jött-e valami indoklás, azt nem tudom, én nem kaptam. Nagyon elkeseredtem, de a tanárok mondták, ne tegyem, menjek be a minisztériumba, mert ott ajánlanak álláslehetőséget. Bementem a minisztériumba, és kineveztek Nógrádbercel gépállomására mezőgazdásznak. Akkor éppen nem volt igazgató a berceli gépállomáson, csak főgépész, és én lettem a mezőgazdász. Élveztem a helyzetet, július volt, a mezőgazdasági munka dandárja: aratás, cséplés satöbbi. Nekem kellett kivezényelni a traktorokat a cséplőgéphez. Tizenkét falu tartozott ehhez a gépállomáshoz, úgy kellett elosztani a traktorokat, hogy mindenütt lemenjen a cséplés, és jelenteni kellett a megyeközpontnak. Egy térképen színes gombostűkkel jeleztem, hogy hol vannak a traktorok, írtam a teljesítéseket és jelentettem. Mivel ki kellett járni a földekre, megtanultam motorozni.papírforma szerint levizsgáztam motorvezetésből, és kaptam szolgálati motort. Egy szép napon, 1952. szeptember nem tudom pontosan, hányadikán, meg voltam hívva Pusztaberkibe az agronómusékhoz ebédre. Jött egy dzsipszerű katonai autó, fiatal katonákkal. A sofőr is kezdő vezető lehetett, mint én. Akkor nemigen motoroztak lányok, és amikor rájöttek, hogy nő ül a motoron, elkezdtek packázni velem. Mindig közelebb jöttek, de egyszer nem sikerült mellém kerülni, hanem hátulról meglöktek. Megijedtem, ráhúztam a gázt, és nekimentem egy fának. Egy pillanat kiesett, és amikor fölültem, nem láttam senkit. A katonák elhúztak. Láttam, hogy a tanksapka leesett, és folyik a benzin. Jézus Mária, hogy fogok továbbmenni, ha elfolyik a benzinem? – gondoltam magamban. Föl kellett volna tápászkodni, de nem tudtam fölállni. Ez nagyon rossz érzés volt, de nem ijedtem meg, csak a benzin izgatott. Rágyújtottam. Gondoltam, elszívom, az körülbelül tíz perc, akkor majd csak föl tudok állni. Hát nem tudtam, és azt vettem észre, hogy a térdem nem hajlik, de a combom igen. Akkor megijedtem. Elszívtam a cigarettát, de még mindig nem tudtam fölállni. Jött egy ökrösszekér megrakva cukorrépával. Egy idős bácsi volt vele, megkértem, szóljon be a gépállomásra, hogy telefonáljanak mentőért.  A balassagyarmati kórháznál feltettek egy tolókocsira, és vittek a röntgen alá. Nem volt nyílt törés, de két törött csontvég közé bement egy izom. Valószínű, a fájdalom is ezért lett olyan erős, már az ájulás környékezett. Megjelent a mamám. Pont a legjobbkor. Azt mondta, hogy nem vagyok kísérleti nyúl, elintézte, hogy mentőautóval fölhozzanak Budapestre, a II. Számú Sebészeti Klinikára. Ekkor már november vége felé járt, és én a karácsonyt is bent töltöttem. Időközben Maléter Pál fölment hozzánk a Baross utcai lakásba egy könyvért, amelyet a mamám kölcsönkért tőle. Mamám mondta Palinak, hogy kórházban vagyok, behozta nekem olvasni, jöjjön be hozzám, látogasson meg. Egyszer csak megjelent az ajtóban a maga 197 centijével az ezredesi egyenruhájában. Ritkán találkoztunk, mert más vidéken éltünk.Elmeséltem a balesetet, elég sokáig ott volt. Amikor elköszöntünk, kezet csókolt. Átfutott az agyamon, talán azt gondolja, hogy ez fertőző? Azt álmomban sem gondoltam, hogy én mint nő jelentek neki valamit. Február 4-én, pont a születésnapomon bocsátottak ki a kórházból, de előtte Zsuzsanna jött a hírrel: Pali azt üzeni, ne kérjek mentőautót, majd ő küld értem kocsit. Jött is az autó Zsuzsannával, a Józsi bácsi nevű sofőrrel, egy nagy csokor ibolyával, és hazaszállított. Később Pali is eljött meglátogatni, és elvitt a Trefort utcai orvosi rendelőbe, mert én bottal, félig nyomorékon nem mertem elindulni a városi nyüzsgésben.  Aztán fölmentünk a János-hegyre. Pali ugyanis beszélt az orvosommal, aki azt ajánlotta, hogy járjak sokat, főleg lépcsőn és meredeken. Megállt az autó a Normafa közelében. Nálam volt a bot, de Pali azt mondta, tegyük vissza, karoljak belé. És sétáltunk. Február 7-e volt.. Hideg volt, és Pali egyszer csak eszmélt, a Normafánál van egy büfé, bekalauzolt oda. Ittunk egy stampedli cseresznyepálinkát, ami meglehetősen a fejembe szállt. Séta közben barkát szedtünk. Otthon az ágakat betettem a nagy kínai vázába, és lefeküdtem a díványra. A cseresznyepálinka hatására abban a pillanatban elaludtam. Arra ébredtem, hogy mamám hazajött. Jókedvűen elmeséltem neki, mi történt. Láttam rajta, hogy nem nagyon örül. Pár hónappal később írt Palinak: nagyon megkéri, ne jöjjön többet, mert észrevette, már nem rokonként néz rám. Pali akkor még nem vált el. Külön élt, de még nem vált el. Márciusban vagy áprilisban megkérdezte, lennék-e a felesége. Akkorra már én sem nem a nagybácsit láttam benne, teljes erőmből beleszerettem, de nem mondtam igent, mert még mindig nem vált el. Aztán 1954-ben rábólintottam, hogy a felesége leszek. Az előző év szeptemberében megtörtént a válóper, de nem miattam váltak el, Pali már külön élt, amikor az udvarlás elkezdődött. Lementem Pécsre, és bejelentettem, hogy férjhez megyek Maléter Pálhoz. Mi tiszteltük, szerettük a szüleinket, harcos vitába soha nem kerültünk velük, ok se nagyon volt rá, és akkor, életemben először úgy ültem apámmal szemben – este héttől hajnal négyig –, hogy ellentmondtam, vitatkoztam, visszautasítottam, amit mondott. Papám valami olyasmit mondott, hogy a korkülönbség, a válás, a három gyerek. Erre azt válaszoltam, hogy papám és mamám között is kilenc év van, a tizenöt nem sokkal több. De nagyon jól tudtam, hogy nem ez a baj, hanem Pali párttagsága.   Pali lejött értem autóval. Papám kimért volt, de nem vitatkoztak, csak az ellenérzését közölte. Ennek ellenére természetesnek tartottuk, hogy május 8-án jönnek az esküvőre, viszont kaptam egy levelet a papámtól, amiben megírta, hogy nem jönnek. Egyikőjük se jött. Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját. Talán azért, mert akkor pár centivel alacsonyabbnak látszott volna.  Balatonfüredre, a tiszti üdülőbe mentünk nászútra. Egy hetet töltöttünk ott. Hogy Pali hogy intézte el, nem tudom, de már lenn megmondta, hogy Kuthy Dezső evangélikus püspök lakásán lesz az egyházi esküvőnk. 1954 decemberében elmentünk a Felvidékre és Prágába. Voltunk Eperjesen is, akkor ismertem meg az édesanyját, Margit nénit, akiről már rengeteget hallottam gyerekkoromtól kezdve. Eperjes Fő utcáján van a Maléter-ház, valamikor gyönyörű lehetett. Akkorra már beraktak oda társbérletbe egy csendőrcsaládot. Margit néni elmondta, tizennégy nagy faláda van felhalmozva az üveges verandán, a valamikori télikertben, és a ládák tartalma mind a Palié. Ő rögtön kinyitott egy ládát, Margit néni meg kétségbeesett, mi lesz, ha a csendőr meglátja. A kezemben fogtam egy Murillo-képet, amit Pali nagyon szeretett volna elhozni, de keret nélkül sem fért be a bőröndbe, föltekerni meg nem akarta, hátha lepattogzik a festék. Azt nem tudtuk elhozni – többé nem láttam –, de elhoztuk a tizenkét személyes ezüst készletet, három jatagánt, két lándzsát, két tőrt, egy lőporszarut meg egy füstölőt.

Kép: Gyenes Judit szüleivel.