Balavány Vilmos (valószínűleg) utolsó napjai

Közzétette:

Balavány György

Van nekem egy apám, legalábbis valószínűleg, hogy ezt írom, van, – még nem telefonáltak.
Kilencvenegy lenne e hó 17-én. Évek óta egyenletesen hanyatlik az állapota: súlyosan mozgáskorlátozott, rossz a szeme, a veséje, szíve, agya, keringése, az ízületei, a mindene.
Karácsonykor még nagyokat röhögtünk együtt, Mikszáthot kapott, mert imádja, jó nagy betűkkel, Edit varrt a segge alá egy puha párnát, a papa énekelte a reszketeg tenorján a mennybőlt, két versszakra emlékszik ministráns korából.
Ahogy az év vége közeledett, egyre kevesebbet evett, aztán hányt, becsinált szegényem, s mikor kivakartuk a szarból, bűnbánóan elnézést kért; mondtam neki, hogy semmi gond, így egál. Láttam, hogy szurokfekete a széklet, de anyám mondta, hogy neki a házorvos mondta, hogy ez a vastablettától van.
Ja, jó.
Harmincadikán hívtam először ügyeletet, nem jöttek ki, biztos karácsonyi betegsége van, főtt krumpli, mondták, banán, meg sok víz, visszhall. Másnap már erősen kihagyó tudattal, sápadtan, gyengén feküdt, minden kijött belőle, megint hívtam az ügyeletet, meg a fiaimat, nézzék meg, dumáljanak vele még egyszer.
Jók legyetek, mondta, búcsúzkodóan beszélt.
Az ügyelet csekély négy óra múlva meg is érkezett. Ekkor már félóránként mérte anyám a vérnyomást: 95, 85, 72, hűha. Az orvos közölte, hogy nagy kiterjedésű belső vérzés lehet, tehát tűzünk a kórházba; beszálltam apám mellé, a sarkon már nínózott a kocsi.
Kisfiam, vigyázzatok anyádra.
Még szép, mondom.
Te, kórházba megyünk?
Oda.
Muszáj? Semmi kedvem hozzá.
Szóljak, hogy forduljunk és menjünk vissza, mert a papának nincs kedve?
Szóljál.
Azt nem lehet, mosolygott az orvos.
Nem tudom, mire volt a nagy nínó, ha további három órát kellett várni „nagy kiterjedésú belső vérzéssel” a sürgősségin. Aztán lenyomtak a torkán egy gyomorszondát, amit első dolga volt kitépni. Elvitték a fektetőbe, addigra beért anyám meg Edit, de a fektetőbe hozzátartozó nem lép, csak beteg meg orvos.
Elsején bemehettünk, akkor már intenzíven volt, nagyon zavartan; sok vért kapott, mondta az orvos, stabilizáltuk, a tudata viszont nem tisztul.
Hadonászott, mit csinálsz, kérdeztem.
Megyek pisilni.
Nem kell, bent van a katéter, csak lazulj el, és jön a pisi.
Nyúlkált, hogy kihúzza a katétert. Ki akart húzni magából mindent. Erre leszíjazták.
Haza akarok menni, mondta.
Nem engednek, mondtam.
Megyek pisilni, mondta.
Nem lehet, mondtam.
Akkor hozzátok megyek, mondta.
Legyek kedves távozni, ennyi volt a látogatás.
Akkor bőgtem el magam először.
Éjjel felhívtak, hogy leállt a légzése, ezért intubálták (szájon át egy csövet vezettek a tüdejébe), és átviszik egy másik kórházba, mert itt nincs elég lélegeztetőgép.
Szeretek éjjel vezetni amúgy, de nem ilyen szituban, és tök jó, hogy nem látott rendőr.
A másik kórházban a folyosón ültem órákat, kijött egy orvos, és megegyeztünk, hogy ő ő, én meg én, mindketten őt várjuk, de menjek el nyugodtan, megjósolhatatlan az érkezése, akkor pedig majd vele fognak foglalkozni. Odaadtam a leleteket, elhadartam az anamnézist, és e pillanatban kitolták a liftből.
Helló, mondtam, itt vagyok.
Jó a hajad, és megsimítottam.
Nem reagált.
A centi vastag tubusban egy véres turhadarab szambázott oda-vissza.
Ez most a tizenegyedik nap. Minden nap láthatjuk négy és öt közt. Ugyanabban a pózban fekszik, hanyatt, és nincs alatta aktív antidecubitus matrac (jó neked, ha nem tudod, mi az). Pár nap alatt kiderült persze, hogy egyirányú az utca; beszéltem több orvossal, akik szerint már az előző kórházban kiderülhetett volna, és akkor nincs ez. Adtak még neki vért, noradrenalint, egyszer le akart állni a szíve, de nem engedték. Tesztelték, próbálták ébreszteni, de nem működik már agyilag. Fekszik gépekre kötve, és csak annyira tudata maradt, hogy szenvedni tudjon. Több alkalommal láttuk, amint alászáll a poklokra, vonaglik és vergődik a fájdalomtól, eltorzul és megfeszül az arca, ilyenkor könyörgtünk egy kis morfinért, és mikor megkapta, megint kisimult.
Tegnapelőtt azt mondta az éppeni orvos, búcsúzzunk el tőle. Jó, elbúcsúztunk, nyolcszázhatvanhatodszor.
Harmincegyedikén, míg vártuk az ügyeletet, készült ez a kép. Nyugis volt még, csak egyre fáradtabb. Fohászkodtam érte pár szóban, ő meg, a nagy ateista, aki épp csak eltűrte a hívő hülyeségeimet, azt motyogta, hogy ámen.
Most azt érzem, így kellett volna elmennie, köréültünk volna, ő meg átalussza magát a túlra.
Nem vagyunk istenek, mondta az orvos, akit arról kérdeztem, tudnának-e enyhíteni a szenvedésén. Nem adhat egyvégtében morfint (vajon miért nem?), nem állíthatja le a gépet, de ki sem veheti a tubust, ugyanis a hosszas lélegeztetés miatt elsorvadtak a légzőizmok.
Nem számít az ember akarata, nincs joga sem a hozzátartozónak, sem a betegnek, senkinek sincs joga a saját életéhez és halálához, csak a nagy, szent protokoll számít.
Jól ismerem, ha tudna egyetlen mondatot mondani, ez volna: hagyjatok már a picsába békén!
Tudom igazolni Isten és ember előtt, hogy Balavány Vilmos minden földi feladatát maradéktalanul és tisztességgel elvégezte. Rászolgált a pihenésre.
És anyám is megérdemelné hatvanegy év házasság után, hogy elkezdhessen végre normálisan gyászolni, meg a család többi tagja is, mert ez a csikicsuki széttépkedi az ember lelkét. Úgy alszunk éjelente, mint a nyulak, rezzenve minden zajra. Várjuk a megváltó telefonhívást.

Kép: Balavány György képe

UTÓSZÓ

Január 14. 13 óra 19 perc
Ülök a műtő ajtajánál, odabent daganattal operálják a feleségemet. Közben a másik kórházból felhívnak, hogy meghalt az apám. Én is nagyon szeretlek, Uram.