Végvári Tamás és a játék szeretete

Közzétette:

10 éve hunyt el és 1937. május 20-án született Végvári Tamás Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész. Végvári Tamás pályájáról néhány sorban: A Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész közel negyvenéves pályája során a pécsi Nemzeti, a veszprémi Petőfi, a szegedi Nemzeti, a Thália, a budapesti Nemzeti, a Katona József és az Örkény Színház társulatának tagjaként számtalan gondosan formált, nagy hatású alakítás fűződik nevéhez. 1982-ben a budapesti Katona József Színház egyik alapító tagja volt.
Mintegy száz filmben és tv-játékban játszott. Az egyik legszebben beszélő magyar színészként hangja ismerősen cseng minden rádióhallgató és televíziónéző fülében – ráadásul több mint kétszáz filmet szinkronizált. Ki ne emlékezne David Attenborough természetfilm-sorozataira, de magyar hangot kölcsönzött többek között Al Pacinonak 29, Ben Kingsleynek 13, Harrison Fordnak és Robert De Nironak 8 alkalommal. Végvári Tamás 1993 és 1996 között a Magyar Színészkamara ügyvivője volt, majd a Magyar Színészkamarai Egyesület elnökeként tevékenykedett, és vezető szerepet vállalt a Magyar Színházi Társaságnál is.
Lukács Zsolt, aki ismerte és szerette őt, elhatározta, hogy megszólaltat néhány pályatársat, meséljék el, miért és mire emlékeznek Tamással kapcsolatban. A kötet Bíró Kriszta szerkesztésében készült el 2017-ben, Tomkönyv címen.
“A személyiség, ami kirajzolódik a kötetből, egy magának való, titokzatos, jószívű ember, csodálatos férj és apa, aki vidéken kezdte szakmai életútját, ahol feleségével szép színészházaspár életet éltek, aztán a Kazimir Károly-féle Tháliában nem kapott valódi szakmai megbecsülést. Színháztörténeti jelentőségű, hogy kritikával illetik a megszólalók ezt a színházat – eddig nem hallott beszédmód ez erről a közegről. Sok szó esik a Katonás és az Örkényes évekről mint Végvári Tamás színészi kiteljesedésének időszakairól, az életét végigkísérő színészi boldogtalanságról, szinkronszínészetéről, nagy alakításáról, a katonás Galóczáról, amin mindenki megrökönyödött, hogy ilyet is tud. Mi jellemezte? A játék szeretete, az örök gyerekség. Kedvenc szokása volt, s ehhez tartotta is magát mindig annyival előbb kell átöltözni hét előtt, ahány éves az ember. Felesége kötetzáró szerelmeslevele végtelenül megrázó. Lukács Zsolt válogatásában szép képek és a színházi-, filmes- és televíziós szerepek felsorolása zárja ezt a felbecsülhetetlen értékű színházi kötetet” – írta a kötetről a Criticai Lapok.

Mácsai Pál a szavaival a művészről:
“Sosem mondta: igen, ha azt gondolta: nem. Ezért lehetett bízni abban, ha Tom nemet mondott, és ezért lehetett bátran megkérdezni tőle: igen, vagy nem? Ezért érezte magát biztonságban, aki vele dolgozott, és az is, aki a színházi nézőterekről látta, és ezért volt igaz, amit látott, és ezért kötődnek hozzá személyes érzelmekkel még azok is, akik nem látták színpadon, csak a hangját hallották.

vévári franci
Végvári Tamás és Győry Franciska fiatalon

Magánéletének biztonsága is irigylésünk tárgya volt. Melyikünk tud saját sorsában – nem versenyezni ezzel – csak hasonlítani rá? Ötven évet éltek együtt Franciskával, nyilván nem mint a galambok, hanem mint az emberek: tehát igazul, és végig megkérdőjelezhetetlen összetartozásban. Olyan természetesen volt férj is, apa is, nagyapa is, ahogy játszott, ahogy létezett. Halálával a mi színházunk az ártatlanságát vesztette el: olyasmibe pillantunk most, amiről azt hihettük, hogy ismerjük, mert gyakran tárgyunk a színpadon. De most látjuk, hogy nem tudunk semmit. Valamiképp nagykorúvá lettünk, és nem kértük ezt. Utolsó társulatában apa volt, minden férfi színész a fia lehetett volna – volt, aki mélyebben kötődött hozzá, mint a szüleihez -, de a színésznőktől olyan mosolyokat kapott, amik nem a korának szóltak. Úgy tett, mintha nem venné észre. Azt éreztük, mintha régről ismernénk, és mintha nem a színházból ismernénk. Mintha nem csak színész lett volna”.
Ki mer közülünk a halálról beszélni?
Ki tud?
Csak azt tudjuk, előre ment, annyit tudunk biztosan, hogy megelőzött minket.
Most elbúcsúzunk, az itt maradók, akik szerettük.
A szeretetünk él, jelenvaló, hiszen érezzük.
Kedves barátaim: arról tudok beszélni itt, hogy miért szerettük őt, és miért
szeretjük ma is.
Hiszen nem ismerünk senkit, aki nem szerette. Hogy lehet ez?
Mind azt éreztük, mintha nagyon régről ismernénk, és mintha nem a színházból
ismernénk. Mintha nem csak színész lett volna. Nem szorult rá, hogy éjjelnappal színész legyen.
Kicsit fölöttünk állt ebben.
Mi, utolsó színházában olyan társat vesztettünk el, akiben biztosak lehettünk.
Nem a megbízhatóságról beszélek, az természetes.
Nem is a tapasztalat biztonságáról, amelyhez sokan mértük magunkat, és
amelyet ötven esztendős pályáján, a Pécsi Nemzeti Színházban, a Veszprémi
Petőfi Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban, a Thália Színházban, a
budapesti Nemzetiben, alapító tagként a Katona József Színházban szerzett, és
osztott meg végül velünk. Nem erről beszélek. Hanem a személyiség karátjáról.
Arról, ami a családjában, a színpadon, a tanításban, a közéletben, minden
gesztusában érezhető volt, és ami a halállal nem szűnik meg, hanem mintává
válik.
Az emberi önazonosság biztonságáról beszélek, ami nem színházi ügy, nem
szakmai mutatvány, mert vagy van, vagy nincs, és ha van, csak azé, aki nem
taktikázik az élet szakadékai és magaslatai között, sem a síkos talajú színházi
pályán, hanem minden körülményben vállalja önmagát. Vállalja másokkal
szemben, és ami nehezebb, vállalja saját kísértéseivel szemben is. Így él a
hétköznapok rutinjában, és ha színész, vállalja szerepeiben is.
Ennek az önazonosságnak a neve a művészetben: hitelesség. Nem a sokat
jelenti, hanem a legtöbbet: az egyedit. A csak rá jellemzőt, a kivételest. Senki ne
higgye, hogy ezt küzdelem nélkül el lehet érni, fenn lehet tartani. Ezért az
egyediségért szerepről szerepre meg kell szenvedni. És meg kell érte harcolni:
divattal, darabbal, rendezővel, az ízlését koronként váltó színházi elvárásokkal.
Ez az önazonosság nem mindig kellemes, nem sima, nem udvarias: hanem
egyenes. Bátorság kell hozzá. Igen erős nyomot hagyott a földön. Ha ezekre találunk – és sokszor így lesz – vigasztaljon, hogy ismertük, vigasztaljon, hogy élete egész élet volt, pályája  egész pálya, és vigasztalhat, hogy röviden szenvedett. És mindenek előtt az,
hogy mégiscsak valami erősebbet tudott, mint a halál: mert változatlanul
szeretjük. A többit bízzuk az időre.

Szinház online