A permanens jelen kora

Közzétette:

Béndek Péter

> A progresszió eszményi állapota, amikor a történelemmel már nem kell megküzdeni, mert szétromboltuk: minden a jelenben zajlik a jövőre vonatkozóan megfogalmazott programok szerint és semmi nem áll az Eszményi Társadalom útjában, amelyben mindenki egyenlő, az ember közötti kapcsolatokat algoritmizálta a Bölcs Állam és gondolatrendőrség vigyázza a Potenciális Elhajlókat.

Az USA-ban ez annyival könnyebben megvalósítható, hogy a történelme európai mércével vékonyka, rövidecske és sekélyecske. Az ország nem a történelemből nőtt ki, hanem egy (kvázi) társadalmi szerződésből, amely a nemzetté válását  — a nyelvvel, a kultúrával, a történelemmel és a hierarchiával szemben — meghatározta, sok szempontból éppen a történelem (az “öreg kontinens”) ellenében. De a történelmietlen kultúrán — miután a szabadság, az alkotmányos patriotizmus és az amerikai (gazdasági) álom, miszerint bárkiből bármi lehet, legalább húsz éve egyre látványosabban erodálódik — most kiütközik a gyengéje: nem tudott gyökeret verni a történelmen kívül, nem volt elég a megalapozásához a szabadság eszménye, az alkotmány és a jólét (egyre nehezebbben beváltható) ígérete. A kultúra integratív szerepének be nem érésével a társadalom összetartásának talán legfontosabb ágensétől esett el az ország, amelyet így az európai társadalmaknál sokkal könyebben vet szét a multikulturalizmus, a multietnicizmus, a gazdasági és szociális egyenlőtlenség és az ezeket meglovagoló radikális mozgalmak.

Az amerikaiak nem tudják, hogy a történelem: történelem. A progresszista zendülés nem képes úgy felfogni a történelmet, amihez képest a haladást élvezhetjük, tehát éppenséggel nem árt emlékezni rá a köztereken is. Ehelyett gleichschaltolnák a történelmet, hogy a két-három évszázaddal ezelőtti kor is a mai ízléseket és meggyőződéseket tükrözze benne. Nemcsak elképesztő barbarizmus ez, de a progresszizmus mély butasága, amiből kitűnik, hogy a haladás helyett régóta inkább a leninista forradalomban érdekelt (de legalábbis nincsen beépített kontrollja vele szemben).

Nem azért vagyok itt, hogy dicsérjem Amerikát, de nem is azért, hogy temessem. Mindössze azt a konklúziót akarom levonni, hogy a szabadság virágzása csak jól kiegyensúlyozott közösségekben (társadalmakban) valósítható meg. Nem elég ehhez csak a piac, vagy csak az állam. Még tudták ezt a XVII.-XVIII. századi angolszász és — kisebb részben — francia morálfilozófusok, akik a gazdaságot és a politikát is erkölcsi, közösségi alapon és a jogok egyenlősége alapján fogták fel. De a liberalizmusnak ez az antik eredetű etikai és a személyes erkölcsi előírásokat tartalmazó szegmense már régen elesett, már csak politikafilozófiai és politikaelméleti lába van (egyébként már az amerikai alkotmányozás óta). Amiért végül a liberalizmus nehéz évtizedeket él át, illetve gyakorlatilag szétesett neokon/neolib (piaci) és progresszív (identitás-) mintákra, az e második — politikafilozófiai, vagyis a jó társadalmak normatív berendezésére irányuló, röviden: a szabadság — doktrínájának érvényvesztése a politikai gyakorlatban (ez a láb már csak akadémiai közegben, “teoretikusan” sántikál). Sajnos a liberalizmus kimosódása a politikából pontosan végigkövethető folyamat. A demokrácia integrálta, amennyire tudta, de most félő, kijjebb löki. Amerikában ennek látjuk a következő fázisát. Eljött a permanens jelen kora, amit az egyetemi-akadémiai progresszizmus alapozott meg elméletileg és most az utca beteljesíteni látszik. És a jelen egyetlen legfontosabb mozgatója: a harc a hatalomért.

https://hafr.blog.hu/