Szellemek igenis léteznek!

Közzétette:

Kleyer Éva Jodi Picoult: Második látásra című könyvéről. Mondhatnám, hogy röstellem, de nem. Függő vagyok. Jodi Picoult-függő. Huszonegy-két könyve jelent meg eddig magyarul, kevés kivétellel mindet sikerült megkaparintanom, majd megmerítkeznem történeteiben.

Az első élményem a kislányról szólt, aki azért fogant, hogy donorként segítse beteg nővérét, de a bíróság előtt kiharcolja a saját teste fölötti döntés jogát (A nővérem húga), vagy az Asperger-szindrómás, autista fiú, aki egy valódi bűnügybe keveredik, a társadalmi előítéletek miatt nehezen mászik ki belőle, és ahogy azt Picoult könyveiben megszoktuk, a gyermekét tigrisként védő anya szemszögéből is halljuk a nem mindennapi eseménysort (Házirend). Az egyik kedvencem a régi holokauszt-történetet magába foglaló mű arról, hogy mások múltbéli bűne hogyan hálózza be akár az ártatlanok jelenét és jövőjét (Vezeklés). Vagy az, amelyikben egy régi bűnügy nyomán keveredünk a misztikus, fantasztikus kalandba, és közben hihetetlen dolgokat tudhatunk meg az elefántok csodás érzelmi életéről, családi viszonyairól (Szelíd vadak).

Jodi Picoult történetei sohasem egyszerűek, felszínesek. Mindig valamilyen nagyon is aktuális, égető társadalmi problémával foglalkoznak, rendszerint egy bűnesetbe, annak nyomozásába ágyazva. A kiadó eddig mindig igyekezett a legfrissebb könyveket a rajongók kezébe magyarítani, most azonban egy olyan regényt kaptunk, amely már 2003-ban megjelent az Egyesült Államokban. A Második látásra az egyik legsokrétűbb, legbonyolultabb történet, amelyben keveredik a misztikum a realitással, hiszen szellemeket keresünk a főszereplőnkkel (spoiler: találkozunk is velük), de a történelmi szál mellett komoly társadalmi problémák is felbukkannak. Nagy bátorságot és technikai tudást igényel, hogy konkrét történelmi tényeket fikciós elemekkel vegyítve olyan történetet kerekítsünk, ami hiteles tud maradni és kellően izgalmas, hogy sokágú cselekmény bonyolultsága ellenére fenntartsa az olvasó figyelmét.

A történet napjainkban, a keleti parti Vermont államban kezdődik, ahol az abenaki őslakos indiánok tiltakoznak egy új bevásárló központ építkezése ellen, mondván, az a terület korábban törzsi temetkezési helyük volt. Ráadásul a körzetben csodával határos események történnek. Ezek arra utalnak, hogy egy korábban itt élt és korán meghalt ifjú hölgy is jelen van szellemként, de néha nagyon is valós formában. Mindezek arra ösztönzik a szellemvadász Rosst, hogy kinyomozza, mi is történt 1932-ben.

A sok szereplő, a váltogatott látószög és a lassan kibontakozó történet eleinte kicsit zavarosnak tűnik, de egyszer csak kitisztul a kép, és nem tudunk szabadulni a nyomozás izgalmától. Nagyon szeretem az olyan regényeket, amelynek a végére érve szépen kikerekedik az egész történet – és akkor az ember nagy lendülettel elölről kezdi az olvasást. Immár a végkifejlet ismeretében friss szemmel tekint a karakterekre, felfigyel olyan részletekre is, amelyek fölött átsiklott az első olvasás hevében.

A regény középső része a múltbeli főszereplő szemszögéből meséli el az 1932-ben történteket, a bűntényt, amelynek felderítése csak modern technika segítségével lehetséges. A fiatal várandós asszony apja és férje is az eugenika nevű (akkor új) tudomány neves kutatója, munkatársai egy közismert professzornak. (Ez, ti. Henry F. Perkins létező történelmi személy volt a 20. század első felében, mint ahogy az eugenika is létező elmélet volt az idő tájt.)

De mi is az eugenika és miért hangzik olyan ismerősen és hátborzongatóan? A 19. század második felében zoológusok kezdtek behatóan foglalkozni az öröklődés témakörével, és azzal, hogy miként lehetne irányított öröklődési programmal az emberi fajt megtisztítani és „megjavítani”. Perkins, akárcsak sok kutató kortársa, hitt abban, hogy törvényekkel és a sterilizációs programmal megtámogatva csökkenthető a problémás, az államnak és a társadalomnak is terhet jelentő népesség száma Vermont államban. 1931-ben fogadták el a sterilizációs törvényt, s ennek elfogadásában kiemelkedő szerepet játszott Perkins, aki 1945-ig a Vermonti Egyetem professzoraként dolgozott. A hivatalos megnevezése az volt: Törvény az emberi faj jobbítását szolgáló önkéntes sterilizációról. Ezt az Egyesült Államok 33 államában fogadták el – bár az önkéntes jelleget illetően voltak kétségek –, és érvényben is volt egészen a hetvenes évekig, amikor is civil szervezetek követelték a megsemmisítését. Az embertelen törvénynek nagyon sok ember esett áldozatul, nemcsak bűnözők, deviáns magatartásúak, de gyakran öngyilkos hajlamúak, fogyatékosok, betegek, szegények, sőt néha faji (rassz) alapon határozták meg, kit vetnek alá a műtétnek.

És miért olyan hátborzongató mindez? Mert a nürnbergi bíróság előtt arra hivatkoztak Hitler „tudósai”, hogy a fajok kiirtásának ötletét az amerikai eugenikai programból merítették.

Nagyon érdekesen fonódik össze a huszadik századi eugenika és a mai formája, a transzplantációs genetika. A könyv egyik mellékszereplője éppen ezzel foglalkozik, vagyis a mesterségesen megtermékenyített petesejteket vizsgálja, hogy nem hordoznak-e valamilyen súlyos örökletes betegséget, ami esetleg korábban előfordult a családban. Az a kívánság természetesen jogos, hogy csak egészséges embriót ültessenek be. Ha viszont morálisan tekintünk a kérdésre, vajon mi a rosszabb, ha kiszűrjük a beteg embriókat, eleve meg sem engedjük, hogy világra jöjjenek, vagy sterilizációval megszüntetjük a szabályostól eltérő egyedek szaporodását?

Jodi Picoult nem ítélkezik, nem mai szemmel tekint az eljárásra. Tételezzük fel, hogy a kísérletet a jobbítás szándékával végezték, habár ma már másképp ítéljük meg, hiszen nem hagyható figyelmen kívül, mire használta a náci ideológia.

Nagyon kedvelem azt is, hogy amikor Picoult bemutat egy jelenséget, mint az autizmus, vagy egy ritka betegséget – mint egyik könyvében a törékeny csontúság, vagy most az XP betegség, amely szintén ritka genetikai elváltozás –, mindig alaposan utánakeres a kérdés tudományos oldalának, hogy minden apró részlet hiteles legyen. Ahogy látom, a később született művekbe kevesebbszer fonta bele az itt fontossá vált misztikus szálat.

Picoult maga is anya, minden könyvében szerepel nő, női sors, és nagyon fontos hangsúlyt kap bennük az anyaság – mégsem mondható harcos feministának. Legalábbis abban az értelemben semmiképpen, hogy szerinte minden nőnek sikeres üzletasszonynak kell lennie. De lelke mélyéig nőpárti. Nőalakja hadd tehesse azt, ami a saját értékrendjének megfelel, és ebben ne akadályozzák, ne szenvedjen megkülönböztetést. Hiszen a régi értékek is értékek, és ha egy nő legfőbb értéknek a családot választja, ne kerüljön veszélybe emiatt a megbecsültsége, a megélhetése. A regény huszadik század eleji hőse aranykalitkába zárt, felső középosztálybeli, tipikus fiatal nő, aki próbál kitörni, azonban beleroppan gyermeke elvesztésébe.

A szerző

Nagyon szerettem Jodi Picoult régi-új könyvét. Nem hagyom abba újraolvasását, sőt talán a korábbiakat is előveszem, hiszen mikor azokat olvastam, más ember voltam, más lelki állapotban – ma pedig már egész sok-sok frissebb tapasztalat birtokában, más világból tekintek rájuk vissza.

Jodi Picoult

Novák Petrának köszönettel tartozunk gördülékeny fordításáért, és Földi Andrea címlapgrafikája is rendkívül jól sikerült.

Jodi Picoult: Második látásra
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020
480 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3599 Ft
ISBN 978 963 543 0055

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Vermont államban egy kisváros élete teljesen felbolydul, amikor az egyik lakó eladja a telkét, hogy egy modern üzletközpontot építhessenek rá. A helyi abenaki indiántörzs tiltakozik, hiszen hitük szerint a föld a törzs ősi temetkezési helye. Amikor sokasodnak a természetfeletti jelenségek a környéken, a befektető, hogy lenyugtassa a kedélyeket, egy szellemvadászt bíz meg, hogy kiderüljön: kísértetek márpedig nincsenek.
A megbízott szellemvadász, Ross kísértetek helyett egy gyilkossági nyomozásban találja magát, miközben ő maga is legszívesebben megszabadulna az életétől. Nyolc éve ugyanis menyasszonyát, Aimee-t halálos autóbaleset érte – a férfi azóta próbálja eldobni magától az életet, de furcsa módon egyik próbálkozása sem jár sikerrel. Egyetlen reménye, hogy egy nap még viszontláthatja élete szerelmét. A kisvárosban megismeri a titokzatos Lia Beaumont-t, akinek Rosshoz hasonlóan minden vágya átjutni azon a láthatatlan határon, amely elválasztja az élők és a holtak világát.
Picoult eddigi talán legsejtelmesebb regénye a szellemvilág témája mellett olyan kérdéseket is feszeget, mint az a kevéssé ismert eugenetikai projekt, amelynek során az 1920-as és 1930-as években Vermontban több száz kényszersterilizálást hajtottak végre.

Az Olvass bele A KULTÚRAKIRAKAT írása

Címkép: Illusztráció “A szellemvilág érzékelése”