Kávés csésze

Ferber Katalin

Olyan lendülettel jön elém, mintha velem egykorú lenne. Nem ölel át, csak mosolyog, de ebben a mosolyban percekig tartó ölelés van. A cicája a lábamhoz dörgöli az orrát, aztán hozzám simul. Dorombol, s ettől a gazdája meglepődik, mert Juki, mondja nekem nevetve, nagyon barátságtalan, sok vendégemet riasztotta már el innen.
Teával vár, de nem akármilyennel, az egyik legfinomabbal, csak egyetlen szót suttog egy, a nagyszoba ajtajánál álló hölgynek, s az meghajol, majd azonnal hozza a teát. Tudatlan vagyok, mert még csak néhány éve élek Tokióban, meg sem merem kérdezni, ki az ajtóban álló hölgy. A cica az ölembe ugrik, én kissé remegő kézzel simogatom, zavarban vagyok, de ezt megérzi a vendéglátóm, édességgel kínál, a japán zöld tea sokkal jobb ezzel, mondja, én pedig többször megköszönök mindent, holott már nem is tudom mit is köszönök.
Tanulom az ő nyelvét, a japánt, büszkén mutatom neki az új elektronikus szótáramat,

A 69. Berlinaléról Berlinből

Ferber Katalin (Berlin)
Az idei fesztivál sok tekintetben fontos változásokat ígért, s ezeket hála Dieter Kosslick fesztiváligazgatónak, valamint kollégáinak, meg is valósította. Kosslick, aki tizennyolc éven át volt a Berlinale igazgatója ebben az évben utoljára vezette és írányította több mint ezer kollégájával Európa egyik legnagyobb nemzetközi filmfesztiválját. Utódai, az olasz Carlo Chatrian, aki Lokarnóból költözik Berlinbe és a fesztivál művészeti igazgatója és a holland Mariette Rissenbek, aki az üzleti ügyek vezetője lesznek. (Jövőre lesz egyébként a Berlinale hetven éves, épp annyi, mint a most leköszönt Dieter Kosslick.) Kosslick jelmondata az idei fesztiválon a “Minden személyes egyúttal politikai” volt, s filmek sokasága bizonyította, hogy egyetlen ember döntése lehet nagyon is politikai, mint az idén az Arany Medve nagydíjat kapó Szinonimák című film (rendezője az izraeli Naval Lapid). A film főhőse véglegesen elhagyja hazáját Izraelt és Párizsban próbál új identitást találni. teremteni.

Tokio, Koganei városrész

Ferber Katalin
Jelentése, csöppnyi föld, mely pénzt fial. Bár rövid ideig másutt is laktam, de mindig visszatértem ide. Kollégáim némelyike elismerően bólogatott, ha megtudta, hol lakom, hiszen e városrészben sok a zöld, mondták mosolyogva. Viszonylag közel, azaz másfél kilométerre az állomástól találtuk meg a fából épült, kissé korhadt, de családi házat, ahol egy évtizedig laktunk. Az utcánknak neve sem volt, ahogy a többinek sem, csak számozott házsorok.
Épp a sarkon állt a házunk, velünk szemben egy buddhista szentély, ugyan a kertje szokatlanul kicsi volt, mégis sokan betértek oda. Csak üldögélni, egy picit megnyugodni, aztán továbbmenni dolgozni. 

Hiányállam Európa (majdnem) közepén

Ferber Katalin
Néhány napja Rónai Egon a Húzós című műsorában Forgács Józseffel, egy 1969 óta Ausztráliában élő szociálpszichológussal beszélgetett. Felesleges összefoglalni, mennyi mindent mondott Forgács a hazai viszonyokról, a politikai életről, a társadalom jelenlegi állapotáról, mert akinek kedve és ideje van úgyis megnézi ezt a manapság már igen ritka magas színvonalú beszélgetést.
Hallgattam és néztem derűs arcát, nyugodt és kiegyensúlyozott válaszait, metszően okos meglátásait. 
Látszólag nem mondott semmi olyat, amit mi ne tudnánk, ne tudtunk volna eddig. Valójában azonban csak újat mondott. Ő ugyanis, bár rendszeresen hazajár, kellő távolságból látja a hazai állapotokat, azok változásait, vagy éppen zárványosodását.

Boldogulás emigrációban

Ferber Katalin
Negyedszázada emigráltam. Igen, akkor, amikor már “euforikus” örömmel mehettünk szabadon nyugatra. No persze nem a magyar állam segedelmével. Csak úgy, “szabad” elhatározásból. 1993 március 15-én mentem el, s a dátumot készakarva választottam. Ezt a napot (akkor) még nem sikerült eltorzítani, s én úgy mentem el, hogy tudtam, magyar állampolgárként nem Magyarországon fogok többé élni. Egyetlen barátom kísért ki a repülőtérre, de ő sem tudta, hogy nem akarok többé valamire várni, ami majd jobb elviselhetőbb lesz, hiszen évtizedek óta mindig vártam, “sorok között olvasva” vagy épp spekulálva.

Ez nem Márai kora

Ferber Katalin
Negyedszázada döbbentem rá, hogy aki nincs otthon (Magyarországon), az nincs. Lassan két és fél évtizede fújtatva és görcsösen igyekszem hogy magamban és az általam nagyra becsült szeretett barátaimban fenntartsam létezésem tényét. Fáradok.
Amit tehettem eddig, az egyre inkább önmagam “hirdetése”, szánalmas módszerekkel: s ez az írás most azért születik meg, mert tudatni szeretném néhány magyarul tudó és érdeklődő emberrel, hogyan is néz ki tízezer, később mindössze ezer kilométerről mindaz, amit felnőtté cseperedésem óta a legfontosabbnak tartok. Ez pedig a szellemi függetlenséghez, az autonómiához, az igazmondáshoz való ragaszkodás.